2012. szeptember 20., 08:502012. szeptember 20., 08:50
És hogy egészen őszinte legyek – bár felnőttként nemigen illik ilyet mondani – megállapítottam, hogy kevés gyűlöletesebb dolgot voltam kénytelen életem során csinálni, mint az iskolába járás és a kötelező oktatásban való részvétel.
Eszembe jutott, milyen csigalassúsággal vánszorogtak a másodpercek az unalmas órákon, hiába fixíroztuk a karóránk számlapját, várva, hogy kiszabadulhassunk szünetre. Bár alapvetően érdeklődő természetű vagyok, és nem számítottam rossz képességű diáknak, a délutáni házi feladatok csak kitartó szülői ösztökélésre készültek el, ha egyáltalán elkészültek.
A leborzasztóbb minden tantárgy közül pedig a román volt, mert ez amellett, hogy nem érdekelt, lehetetlen feladat elé állított, hiszen egy színmagyar faluban felnőtt gyerek számára, aki elemi szinten sem beszéli a nyelvet, irodalmi elemzéseket megtanulni olyan, mint amikor egy sivatagban felnőtt beduint, akinek az sem jutott ki élete során, hogy egy kád vízben megmártózzék, a tengerbe dobnak úszni. Magoltuk a szöveget, aztán ha egy-egy szót elfelejtettünk, kipontoztuk a helyét, mivel más kifejezéssel nem tudtuk helyettesíteni, ugyanis legtöbbször egy kukkot sem értettünk az egészből.
Akkor elhitették velünk, hogy felnőttként majd hálásak leszünk az oktatásért, és belátjuk majd az iskolában való sanyargatás hasznát. Hát, nem így történt… A tananyag nagyobb részének soha semmi hasznát nem vettem. A módszer pedig egyre bizarrabbnak tűnik: a fiatalokat azokban az éveikben, amikor a legmozgékonyabbak, egy kopár terembe kényszerítik, ahol mozdulatlanul kell ülniük fél napokat, ráadásul a gondolataik sem járhatnak a körül, ami érdekli őket, mert olyasmire kényszerülnek figyelni, ami a legtöbbször egy cseppet sem kelti fel a kíváncsiságukat.
Magyarán: teljesen figyelmen kívül hagyjuk az igényeiket. Azt hiszem, ha mondjuk 1500 évvel ezelőttről valamelyik ősünknek megmutatnánk, ma hogyan neveljük az ifjúságot, azt gondolná, hogy nagy baj van. És igaza lenne. De mi már képtelenek vagyunk látni a dolog perverzitását, mert mindannyiunkat ebben a rendszerben idomítottak…
Egy soha el nem mondott személyes történetet mesélnék el 1986-ból. Épp elvégeztem az egyetem fizika szakán az első évet. Elviselhetetlen hőség volt Temesváron.
Az eredményt látva kijelenthető: a kormánypártok akkor is nehezen tudtak volna jobb eredményt összehozni a szélsőjobboldali, magyargyűlölő George Simion számára az elnökválasztáson, ha a kampányidőszakban közvetlenül mellette korteskednek.
Románia most aztán nem marad le: a dekadens Nyugattal egy időben rendelte be magának a szélsőséges-populista-szuverenista tisztítódesszertet.
Bár a kellemetlen meglepetés több tekintetben is benne volt a pakliban, nem túlzás sokknak nevezni a romániai államfőválasztás vasárnap rendezett első fordulójának eredményét.
Vélhetően sokan értenek egyet azzal, hogy Romániában nagyjából annyi szükség volt arra, hogy 2025-ben újabb, ráadásul megismételt elnökválasztást kelljen tartani, mint egy pornófilm forgatásán az intimitás-koordinátorra.
Habár a tavaly novemberi államfőválasztás eredményének érvénytelenítése ismét alátámasztotta a mondást, hogy Romániában bármi megtörténhet, sőt annak az ellenkezője is, mégis nagyobb a valószínűsége, hogy május 19-étől új államelnöke lesz az országnak.
Függetlenül attól, hogy valaki kedvelte-e Ferenc pápát, sőt attól is, hogy az ember katolikus vagy protestáns, egy dolog kijelenthető: az egyházfő sokat tett a magyarok – köztük kiemelten az erdélyi magyarok – ügyének ismertebbé tételéért a világban.
Az idei húsvétvasárnap, Krisztus feltámadása másnapján „távozott a mennybe” Ferenc pápa, Szent Péter utódja.
A fene akarta így húsvétra összetiszázni magát, de nehéz szó nélkül elmenni amellett, hogy egyesek épp akkor szeretnék Erdélyt is „elárasztani”, amikor kiderült: a párt EP-képviselői a saját országuk, saját nemzetük ellenében tevékenykednek.
Securitatés nyomozati anyagot, illetve ebből származó politikai per- és büntetés-végrehajtási anyagot lapozok újra.