2009. június 22., 10:442009. június 22., 10:44
Persze a kép némileg árnyaltabb, ugyanis Iránt mégsem lehet ugyanúgy diktatúrának minősíteni, mint mondjuk Észak-Koreát, amellyel kapcsolatosan a Nyugat nem csupán feltételezi, hogy atomfegyverrel rendelkezik, hanem épp a közelmúltban bizonyosodott be, hogy a sztálinista ország az atomhatalmak sorába lépett. Irán vitán felül messze áll attól, hogy demokáciának lehessen nevezni:
1979-ben teokratikus berendezkedésű állammá vált, amelyben a legfőbb hatalmat az első számú vallási vezető, a legfőbb ajatollah birtokolja. Bár nem csupán egy párt van, és az államfőt is közvetlen szavazással választják meg, az Őrök Tanácsa nevű, félig világi, félig vallási testület már előre megszűri a jelölteket, akik közül így csak azok állhatnak a startvonalhoz, akik a rendszer szempontjából megbízhatók. Mégis, ne feledjük, hogy Khomeini ajatollah iszlám forradalma előtt sem a legdemokratikusabb rendszer volt uralmon a perzsa államban: Reza Pahlavi sah puha diktatúrája, hibás gazdaság- és belpolitikája nélkül nem álltak volna tömegek a sahot elűző főpap rendszerének pártjára.
A sah rendszerének egyetlen pozitívuma volt – legalábbis Washington szemében – : az, hogy feltétel nélkül Amerika-barát volt. A jelentős kőolajtartalékokkal rendelkező Irán most azért fekete bárány, mert ellenzi, hogy Washington kvázigyarmatává váljon, mint ’79 előtt. Persze mindez nem jelenti azt, hogy a Mahmúd Ahmadinezsád elnök által alkalmazott, élesen Amerika- és Nyugat-ellenes retorika a helyes út.
Épp ez a mostani konfliktus tétje: a tüntetők azt szeretnék, ha a szélsőséges politikához ragaszkodó főpapok és szószólójuk, Ahmadinezsád háttérbe szorulnának, hogy egy, az ország szuverenitását ugyan föl nem adó, de annak megőrzését nem a folytonos konfliktusgerjesztésben látó vezető vegye át a helyüket. A reformerők most a jelek szerint csatát vesztettek. Ám az események azt jelzik, egyre szélesebbek a repedések a korábban megdönthetetlennek tűnő, szinte az egész nemzet támogatását élvező iszlamista rendszer alapjain.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.