Irán dönthet: tárgyal vagy eszkalál

Trump még az izraeli támadás kezdete előtt jóval 60 napos ultimátumot adott az iráni vezetőknek, hogy üljenek tárgyalóasztalhoz nukleáris programjuk kapcsán, és adják fel azon ambíciójukat, hogy atomfegyverhez jussanak.

Az amerikai elnök súlyos következményeket helyezett kilátásba arra az esetre, ha Teherán nem tér jobb belátásra, így nem kizárható, hogy ha Izrael nem támad június 13-án, akkor néhány nap múlva az amerikai haderő indított volna csapásokat iráni katonai célpontok és a nukleáris infrastruktúra ellen – egyedül vagy akár Izraellel tandemben.

A washingtoni – egyben a teljes nyugati, illetve a Közel-Kelet szunnita országai által is osztott – alapelv ugyanis az, hogy

Ennek több oka is van – ha az ajatollahok „csak” a saját népüket terrorizálnák, akkor sem lenne túl vidám dolog, ha mindezt atomtöltetet hordozó rakéták birtokában tennék.

Irán vezetése azonban nem csupán az ország polgárait terrorizálja, hanem az egész közel-keleti térséget, sőt a jelek szerint keze Európáig is elér.

A konfliktus gyökere 1979-ig nyúlik vissza, az iszlám forradalom győzelméig, amikor Ruhollah Homeini ajatollah hazatért párizsi száműzetéséből, és síita iszlamista rendszert vezetett be.

Ez nem csupán abban merült ki, hogy korlátozta a demokratikus szabadságjogokat – ehhez az ottaniak nagyjából hozzá voltak szokva, az elűzött Amerika-barát sah, Mohammad Reza Pahlavi titkosrendőrségi terror segítségével fenntartott, Washington által amúgy az ország stratégiai fekvése és gazdag olajkészletei miatt jóindulatú félrenézéssel kezelt rendszerét is nehéz lenne a liberális demokrácia jelzővel illetni –, az új rendszer ellenfeleire lecsapott, a nőket pedig arra kényszerítette, hogy teljes testüket és arcukat eltakaró öltözetben járjanak.

Hanem

Ennek érdekében proxykat finanszíroz szerte a régióban, a Hezbollah, a Hamász, a jemeni húszik és szíriai csoportok – egytől egyik tömeggyilkos iszlamista terrorszervezetek – Irán meghosszabbított karjaként ügyködtek azon, hogy eltüntessék a Föld színéről Izraelt, de amúgy a keresztények sem számíthatnak tőlük sokkal kegyesebb bánásmódra.

Emellett a beszámolók szerint egy Svédországban működő, neve alapján közel-keleti származású vezető által irányított bűnszervezeten keresztül Irán áll az Európa-szerte az elmúlt években zsidó célpontok, zsinagógák ellen elkövetett terrortámadások mögött is.

Először Gázában kezdte el felőrölni a Hamász rémuralmát, majd a zseniális csipogó-művelettel a libanoni Hezbollahot is lefejezte, ami ahhoz vezetett, hogy Irán egyik legfőbb szövetségese, Bassár al-Aszad szíriai rezsimje is összeomlott a Hezbollah támogatása nélkül.

Izrael ezt követően értékelte úgy, hogy megelőző csapást hajthat végre a régióban a harcképtelenségig legyengített szövetségesei nélkül maradt Irán ellen a Netanjahu-kormányt szinte teljes mellszélességgel támogató Trump-adminisztráció hallgatólagos támogatása mellett.

Bár Teherán hivatalos álláspontja az, hogy csupán polgári célra, atomerőmű üzemeltetéséhez van szüksége a nukleáris fűtőanyagra, ebben kevesen hisznek – főleg annak fényében, hogy az információk szerint már oda jutott, hogy csupán néhány héten belül képes lehet legalább egy atomtöltet létrehozására.

Izrael pedig nem kockáztatott, hiszen egy olyan rezsim került közel az atomfegyver megszerzéséhez, amely létében fenyegeti az országot.

Ezzel a korábbi miniszterelnökről, Menahem Beginről elnevezett Begin-doktrína szellemében cselekedett.

Begin volt az, aki 1981-ben úgy döntött, hogy az izraeli légierő bombázza le Irakban a franciáktól vásárolt technológiával felszerelt Ozirak nevű atomlétesítményt, amelyet ugyan békés célúnak hirdettek, de fennállt a kockázat, hogy az Izraellel szemben ugyancsak nem túl barátságos iraki vezetés atomfegyver kifejlesztésére használhatja.

Azóta ezen doktrína jegyében

Hogy Irán valóban csupán hetekre volt-e attól, hogy atomfegyverhez jusson, vagy ehhez azért hosszabb időre volt szükség, egyelőre nem tudható biztosan.

Azonban most állt elő olyan helyzet, amikor Izrael kormánya úgy látta, hogy jelentősebb kockázat és veszteség nélkül megelőző csapást mérhet a perzsa államra.

Ez politikailag is jól jött Benjámin Netanjahu miniszterelnök számára, akinek kormányára a Hamász felszámolására indított, de számos civil halálát is okozó gázai hadművelet miatt már jelentős nemzetközi nyomás nehezedett, ám most az Irán elleni akcióval szinte teljesen el tudta terelni a figyelmet Gázáról, és az izraeliek nagy részét is egyesítette maga mögött.

(Azt azért érdemes megjegyezni, hogy ha a Moszad által évekig tervezett és lassan épített libanoni csipogó-akció minden idők egyk legzseniálisabb titkosszolgálati művelete volt, akkor az iráni ballisztikus rakéták, a kilövőállások, az atomlétesítmények, az atomtudósok kiiktatására, illetve nem utolsó sorban a hadsereg és az elit Forradalmi Gárda lefejezésére irányuló művelet kidolgozása és kivitelezése még azt is sikeresen túlszárnyalta.)

Trump számára sem jött rosszul az Irán megleckéztetését célzó akció.

Külpolitikai téren eddig ígéretei ellenére nem tudott nagyot alkotni, az ukrajnai béke helyett egymás után dönti meg a rekordokat az oroszok által egy nap alatt bevetett rakéták és drónok száma, és eddig a gázai konfliktus rendezése sem nevezhető fényes sikernek.

– már amennyiben sikerült valóban súlyos és maradandó kárt okozni a lebombázott iráni atomlétesítményekben.

(Amelyekben amúgy azért fokozhatták az urándúsító tevékenységet, hogy Trump 2018-ban kilépett a 2015-ben tető alá hozott, Irán békés célú nukleáris tevékenységét korlátozott körülmények között lehetővé tevő egyezményből, mivel azt túl enyhének találta.)

A kérdés most az, hogy Irán mit lép.

Ha a rezsim ért a szóból, és tárgyalóasztalhoz ül – Washington előre jelezte, hogy a csapások korlátozottak lesznek, és a vasárnapi bombázáson túl nem tervez további akciókat Irán ellen –, akkor esély mutatkozhat a rendezésre, és arra, hogy Irán az urándúsító tevékenység szigorú korlátozása és nemzetközi ellenőrzése mellett akár folytathassa a békés célú nukleáris programját, a rezsim pedig a helyén maradhat.

amelyek során Izrael mellett az Egyesült Államok – és vélhetően Nagy-Britannia – hadereje teljes kapacitással beleveti magát az ország katonai képességeinek teljes felszámolására.

Hasonló következményekkel járhat, ha Irán megpróbálja lezárni a Hormuzi-szorost, amelyen keresztül a világ olajszállításának mintegy 20 százaléka zajlik.

A szűk szoros elaknásítása a világ megzsarolására tett kísérletnek minősülne, az erre adott megfelelő katonai válasszal.

(Igaz ugyan, hogy Iránnak van még egy, elvileg nem elhanyagolható kaliberű szövetségese: Oroszország, azonban Moszkva az Iránt pártoló nyilatkozatokon kívül egyéb támogatást eddig nem nyújtott, és várhatóan nem is fog. Éppen eléggé leköti ugyanis az ukrajnai háborúja, amelyhez a fegyverekre és a katonákra is szüksége van, így kétséges, hogy hajlandó és képes-e pótolni Irán megtizedelt légvédelmi rendszereit. Még akkor sem, ha amúgy jön eggyel az Ukrajna terrorbombázásában kitűnően teljesítő iráni fejlesztésű Sahid drónokért...).

Most tehát Teherán térfelén pattog a labda.

Az iráni vezetés dönt arról, hogy a békés megegyezés irányába mozdul el, vagy eszkalálni próbálja a háborút, ami világméretű hatással is járhat, ha korlátozottá válik a kőolajszállítás lehetősége.

Lehet persze fanyalogni, hogy Izrael és az Egyesült Államok megsértette a vonatkozó ENSZ-egyezményeket és Irán szuverenitását.

Azonban józan fejjel végig gondolva nem nehéz belátni: a világnak a jelenlegi, amúgy is bizonytalan helyzetben a legkevésbé arra van szüksége, hogy olyan emberek kezébe kerüljenek 21. századi tömegpusztító fegyverek, akik – a Koránt lobogtatva – azt akarják, hogy mindenki hasonló elvek szerint éljen, mint a 7. századi arab-félszigeti nomádok.

És fanatikusan gyűlölnek mindenkit, aki másképp gondolkodik a világról, mint ők.