A román elnök az EP jórészt üres padsorai előtt elmondott beszédében a döntéshozatal „hatékonyabbá” tételére vonatkozó érveket böffentette fel, amikor az összes tagállam beleegyezésén alapuló döntési rendszer ellen szónokolt. És természetesen nem mulasztotta el, hogy közben azzal is megpróbáljon begyűjteni néhány buksisimit a rendkívüli mértékben haladó európai körök részéről, hogy odaszúrt egyet Magyarországnak is, mondván: nem lehet elfogadni, hogy egy tagállam a vétójoga felhasználásával „megakadályozhassa a többi tagállamot mások megsegítésében”.

Mindez persze szépen és kellőképpen progresszívan hangzik, és minden bizonnyal simogatja is mindazok lelkét, akik az uniót a jelenlegi, a tagállamok számára a lényeges kérdésekben szabad mozgásteret biztosító, laza, elsősorban gazdasági alapú szervezeti jelleg helyett a szuverenitást egyre jobban felszámoló, központosított, konföderációs, mondhatni birodalmi irányba térítenék el, ahol a tagállamoknak legfeljebb tudomásul vételi joguk van a felülről rájuk tukmált bölcsebbnél bölcsebb döntések kapcsán.

Persze a hatékonyság és a gyors döntésképesség valóban fontos, ám azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a jelenleg hatályos konszenzusos rendszer, a minden egyes tagállamot megillető vétójog szavatolja, hogy a nagyobb, befolyásosabb tagállamok nem vehetik minden alkalommal semmibe a kisebbek érdekeit. És Románia – tetszik vagy sem – ez utóbbi kategóriába tartozik.

Ugyanakkor – mint már említettük – Iohannis valójában kortesbeszédet tartott, amellyel igyekezett növelni amúgy igencsak halvány esélyeit valamely uniós vezető tisztségre az idén esedékes EP-választások után. Egyúttal Románia szerepét is beárazta a soron következő vitákban az EU jövőjéről, illetve az unió jövőbeli működtetésében.

Mint ismert, fölmerült, hogy a második mandátuma végén járó román elnök szeretne valamilyen zsíros vezetői tisztséget megcsípni valamely nemzetközi szervezetben. Miután a NATO-főtitkári tisztség túl nagy falatnak bizonyult, korábbi pártja, a PNL vezetői megpróbálták elhitetni, hogy esélye lehet az Európai Tanács elnöki tisztségére – ami azért szinte annyira irreális, mint a NATO vezetői posztja.

De a lényeg, hogy ha már az értesülések szerint jelenleg még az első húsz esélyes között sincs ott a valamely uniós tisztségre számításba vehető politikusok között, legalább tudjanak róla, hogy létezik, és ne úgy reagáljanak a megjelenésére, mint az ukrajnai háború kitörése után, amikor Emmanuel Macron, Olaf Scholz és Mario Draghi kíséretében Ukrajnába utazott, a sajtótájékoztatón pedig a nemzetközi sajtó egyik legfőbb dilemmája az volt, hogy ki az a magas fickó a francia, a német és az olasz vezető mellett?

Mivel felszólalásában a jelenleg többségben levő baloldali, szélsőbalos, liberális és a hozzájuk ideológiailag egyre közelebb kerülő néppártiak által képviselt álláspontot képviselte, abban már biztos lehet, hogy nem fogják elhajlóként kezelni, és valamely vezető nemzetközi lapban tönkretétellel fenyegetni az országot – de ez természetesen távolról sem jelenti azt, hogy nőttek volna az esélyei egy fontos vezetői tisztség betöltésére, mikor ott van annyi jól bejáratott, saját hazájában parkolópályára került nyugat-európai politikus is.

Viszont legalább előre bocsátotta, mekkora ellenkezésre lehet majd számítani Románia részéről, amikor az kerül majd szóba, hogy felszámolják az uniós tagállamok közötti, lakosságszámtól és gazdasági erőtől független egyenlőséget biztosító konszenzusos döntéshozást.

Mint láthattuk, a válasz: semekkorára. Bukarest ugyanis a jelek szerint ahelyett, hogy saját álláspontot alakítana ki, ismét a régi módszert veti be: kritikátlanul az erősebb(nek vélt) fél oldalára áll.

Ennek a magatartásnak a magyarázata részben történelmi-geopolitikai okokra vezethető vissza.

Románia geopolitikai szempontból ütközőállamnak számít, amelyet a 19. század második felében azért hoztak létre nyugati hatalmak – köztük Ausztria-Magyarország Andrássy Gyula külügyminiszter aktív közreműködésével –, hogy akadályt képezzen északkeletről Oroszország, a Balkán felől pedig Törökország és Európa középső, illetve nyugati része között. Majd az első világháborúban ezért hizlalták még nagyobbra a szomszédos országok rovására.

Románia biztonságát hagyományosan a térségben legnagyobb befolyással rendelkező hatalomra, jelen esetben az Egyesült Államokra, illetve a NATO-ra bízza, de azért a jóval kisebb katonai erővel rendelkező EU-hoz is törleszkedik.

Az ok: ma is arra számít, hogy ha mindenben kiszolgálja az aktuálisan erőpozícióban levő nyugati kancelláriákat, és ellátja a feladatot, amelyre létrehozták, jóformán bármit elnéznek neki – például a homogén nemzetállam megteremtésére irányuló, az őshonos magyar nemzeti közösség felszámolására irányuló törekvéseket is.

Most az EU legbefolyásosabb körei és kormányai jóindulatát is megpróbálja elnyerni azzal, hogy kritikátlanul mondja vissza az általuk a vétójog felszámolására kitalált indokokat, miközben ezzel a román kormány Románia érdekeivel ellentétesen cselekszik. Talán arra számít, hogy cserében majd beveszik a „nagyok” bulijaiba, és ha kellőképpen behízelgi magát a kegyeikbe, majd valamelyik nagyobb, befolyásosabb tagállamhoz, vagy ilyen tagállamok egy csoportjához csapódva érvényesíteni tudja az érdekeit.

Teszi mindezt úgy, hogy közben még mindig másodrangú országként kezelik, hiszen folyamatosan újabb és újabb ürügyeket találnak a schengeni csatlakozás késleltetésére – már most fogadásokat lehet kötni, hogy ha Ausztria beadja a derekát, melyik lesz a következő régi, nyugati EU-tagállam, amely kifogást emel a teljes jogú román tagság ellen.

Nota bene, a schengeni csatlakozás kudarca miatti frusztráció még legitim ok is lenne a vétójog elleni felszólalásra – bár még így is többet veszítenének a réven, mint amennyit a vámon nyernek –, de Iohannis valahogy mégsem ezt hozta fel indokként, hanem az Ukrajnának szánt pénzügyi támogatást megvétózó Magyarország ügyét, még ha konkrétan nem is nevezte meg.

Mindez a Bukarest által vívott pozícióharc része: Magyarországgal szemben határozza meg magát, ami befelé és kifelé is üzenetértékkel bír. Az országon belül a meglévő magyarellenes érzelmekre játszik rá, kifelé pedig azzal próbál meg az eminens tanuló szerepében tetszelegni, hogy azért is a szöges ellentétét képviseli annak, amit Budapest.

Igaz, nem ez az első alkalom, amikor a románok a birodalmi törekvésekkel szembe szegülő magyarokkal szemben foglaltak állást. Az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc idején is ez történt, amikor – amúgy bizonyos mértékig jogos nemzetiségi törekvéseik megvalósítására hivatkozva – az elnyomó bécsi udvar mellé álltak, ám azt semmilyen jogos nemzetiségi követelés nem legitimálja, hogy az Avram Iancu és Axente Sever nevű brigantik vezette gyilkos hordák a reguláris magyar haderő elleni harc mellett (vagy helyett) magyar civileket mészároltak.

Az igyekezet akkor nem fizetődött ki, a szabadságharc – amúgy oroszok általi – leverése után Bécs ugyanúgy nem törődött a románok nemzetiségi jogaival, mint előtte.

És napjainkban is komoly az esély arra, hogy ha Bukarest beáll azok közé, akik a konszenzus és a vétójog helyett a többségi akarattól tennék függővé az uniós döntéshozatalt, megágyazva ezzel a szuperállami-birodalmi átalakulásnak, a románok, akárcsak 1849 után, ugyanazt kapják jutalomként, amit a magyarok büntetésként.