Hogyan szívassuk az újságírót?

Fáradtan, gondterhelten, mégis szívélyesen kell érkezni, hogy érezze az ország, a nemzet, a kultúra megváltásának terhe roggyasztja vállunkat, a sajtóban való szereplést, a nyilatkozást kínkeserves kötelességnek érezzük, de a közért ezt is megtesszük, vele meg különben is kivételt teszünk, mert csinos, sármos, jófej. Amíg terelgetjük befele, fád hangon soroljuk, hogy éppen milyen fontos tevékenységet szakítottunk félbe, valójában késő estig szusszanásnyi időnk sem lenne, örüljön a nyomorú, hogy nem öt, csak két órát várt. Kérdezzük meg, mit akar, hogy képzeli, milyen formában, mennyit írna. Ha válaszol, azonnal szakítsuk félbe, hívjuk be a titkárnőt, és kérdezzük meg, kér-e kávét. Ha kér, szóljunk a titkárnőnek, hogy a következő fél órában be ne lépjen még egyszer. Majd nyomatékosan magyarázzuk el, mi kellene megjelenjen rólunk, milyen formában és terjedelemben. Ha tiltakozik, ellentmondást nem tűrve mondjuk el, mennyire nem engedhetjük meg magunknak, hogy akárki bármit összefirkáljon rólunk, idézzük fel, hogy a rivális lapban mennyire profi módon kezelik ezt a kérdést. Szögezzük le, hogy megjelenés előtt feltétlenül el kell olvasnunk az anyagot.

A kérdéseit soha, semmilyen körülmények között ne vegyük figyelembe, csak azt mondjuk, amit akarunk. Ne foglalkozzunk vele, ha visszakérdez, szájbarágósan ismételjük el, amit korábban mondtunk, nem árt, ha enyhén ingerülten tesszük. A mondat közepén határozottan álljunk fel, és köszönjünk el, most már tényleg mennünk kell, különben menthetetlen károkat szenved az ország, a nemzet, a kultúra. Kössük a lelkére még egyszer, hogy át kell néznünk az anyagot. Említsük meg, hogy jól ismerjük a főnökét. Ha elküldi az anyagot, soha ne olvassuk el azonnal. Ha telefonál, mondjuk azt, hogy tíz perc. Egy óra múlva mondjuk azt, hogy még tíz perc. Közben küldjük el az írását közleményként a rivális lapnak. Egy óra múlva ne vegyük fel a telefont. További egy óra múlva szóljunk a titkárnőnek, telefonáljon, hogy az anyag közléséhez nem járulhatunk hozzá. A véleményünk a gyermeknevelésről tényleg nem tartozik a nyilvánosságra. Következőkor kérdezzen az országról, a nemzetről, a kultúráról. Meg hogy jobb helyeken fizetnek a nyilatkozatokért...