2009. január 06., 00:302009. január 06., 00:30
Bizonyára nem személyre szabott bosszú volt, hogy a Krónika karácsonyi lapszámát csak öt nap késéssel, az ünnepek után kézbesítette a posta, ekkor is elfelejtette csatolni a lapszámhoz az oly nagy gonddal elkészített karácsonyi mellékletet. Hiába dolgozott a szerkesztőség, a nyomda, hiába volt munkanap december 24-e a postások számára, az előfizetők egy része mégiscsak olvasnivaló nélkül maradt az ünnepekre. Valakik úgy gondolták, az év végi felfordulásban föl sem tűnik, ha nem végzik el a feladatukat. És ha már nem volt újság, több idő jutott a rádióhallgatásra. Egy műsorból – amelyik más-más időkben írt karácsonyi üdvözlőlapok szövegei alapján pörgette le a 20. század történelmét – kiderült, hogy a 20. század elején az Osztrák–Magyar Monarchiában jogszabály mondta ki, hogy a postára adott belföldi levelet 48 órán belül kézbesíteni kell a címzettnek. A posta óriási erőfeszítéseket tett a jogszabály betartásáért, pedig a levelet esetenként Insbruckból küldték Csíkkarcfalvára, és a vasúti postakocsik rakományát lovas kocsiba kellett átpakolni. Csak ennyit fejlődtünk hát a 20. században? A kérdés akkor is megfogalmazódott, amikor az év első munkanapján azt próbáltam ellenőrizni, megérkezett-e a nyugdíjpénztárhoz az internetes átutalással elküldött novemberi és decemberi befizetés. A számítógépes nyilvántartás ugyan nem mutatta ki az összegeket, az egyik hivatalnoknak azonban sikerült megtalálnia a bizonyítékokat: a pénz befolyt a nyugdíjalapba. Azt ajánlotta, tanácsos félévente érdeklődni, mert a számítógépes rendszer meg-megtréfálja az érintetteket. Itt tartunk hát a 21. század első évtizede végén. A telefon, a telefax, az internet lehetőségeket adott arra, hogy időveszteség nélkül váltsunk egymással üzenetet, hogy már a bankba se kelljen bemennünk kifizetéseink elintézéséhez, mégis estenként öt napot kell várni az újságra, nyomozni kell a banki átutalások dolgában. A dolog nyitja a szervezettségben keresendő. A piramisépítő Egyiptom és a monarchiabeli posta is azért nyújthatott bámulatos teljesítményt, mert képes volt emberek tízezreinek a munkáját összehangolni. A mai Romániában épp e szervező erő hiánycikk. Pedig elég lenne csak jó szabályokat felállítani, és azokat betartatni.
Függetlenül attól, hogy valaki kedvelte-e Ferenc pápát, sőt attól is, hogy az ember katolikus vagy protestáns, egy dolog kijelenthető: az egyházfő sokat tett a magyarok – köztük kiemelten az erdélyi magyarok – ügyének ismertebbé tételéért a világban.
Az idei húsvétvasárnap, Krisztus feltámadása másnapján „távozott a mennybe” Ferenc pápa, Szent Péter utódja.
A fene akarta így húsvétra összetiszázni magát, de nehéz szó nélkül elmenni amellett, hogy egyesek épp akkor szeretnék Erdélyt is „elárasztani”, amikor kiderült: a párt EP-képviselői a saját országuk, saját nemzetük ellenében tevékenykednek.
Securitatés nyomozati anyagot, illetve ebből származó politikai per- és büntetés-végrehajtási anyagot lapozok újra.
Maximális fokozatra kapcsolt a romániai államfőválasztás kampánya.
Valljuk be: igazából inkább akkor lepődtünk volna meg, ha a román hatóságok a múlt heti kolozsvári incidens nyomán készségesen beismerik, hogy egy román férfi annak nemzetisége miatt bántalmazott egy magyar fiatalt.
A Magyar értelmező kéziszótár a címben szereplő szösszenet fogalmát így határozza meg: „nagyon rövid vázlat, töredékszerű írói mű”.
Persze sejthető volt, hogy kutya nehéz lesz Ukrajnában nem hogy békét, de akár csak fegyverszünetet teremteni – de csak most látszik igazán, mennyire az. Főleg úgy, hogy Európa gyökeresen más módon szeretné elérni, mint Donald Trump.
Emil Boc sokáig nem tért magához a multikulturalitás reklámarcaként vigyorgó városképét orrba vágó ökölcsapástól, és napokon keresztül azon morfondírozott a hirtelen köré épült szorító sarkában, hogy ezt a telitalálatot hogyan magyarázza ki.
A Donald Trump elnökválasztási győzelme nyomán átalakulóban levő világrend kapcsán sokan érezhetik úgy, hogy kicsúszik a lábuk alól a talaj – de kevés ország érezheti annyira intenzíven, mint Románia.