Sokan már korábban megtakarítják, rendbe teszik családtagjaik, felmenőik nyughelyét, eltávolítják a száraz leveleket, a szemetet, hogy a kegyelet ünnepén, amikor az örök világosságra emlékeztető gyertyák a sírokra kerülnek, jelképesen is tiszta legyen a temető. Mert bizony az is előfordul, hogy az élők az elhunytak végső nyughelyéhez sem viszonyulnak kellő tisztelettel és kegyelettel, mintha egyesek nem akarnák tudomásul venni a megkerülhetetlent, hogy mindannyian halandóságra születtünk. Sok helyen tetten érhető, hogy ellopják a sírokról a kegyelet virágait, vagy szemetet hagynak a temetőkben az emberek. Jelképes, szomorú a jelenség, hogy vannak, akiknek mindenszentek és halottak napján sem szent a kegyelet vagy a tisztelet – akár az előttünk járók, akár embertársaink, akár a véges emberi léten túli világ iránt.

A november első napjaihoz közel eső időszak szokásrendjével kapcsolatban vannak más jelenségek is. Amiként világszerte, úgy Erdélyben is egyre elterjedtebbé vált, hogy a halloweent, azaz a kelta eredetű, az angolszász világban gyökerező ünnepet ülik meg ilyenkor. Vannak, akik tájidegennek, „importált pótfarsangnak” tartják az egyre globálisabbá váló szokást, amely Nepáltól Afrikáig a világ minden szögletében népszerűségre tett szert. Ilyenkor a gyerekek – és egyes felnőttek is – rémisztő maszkokat öltenek magukra, a töklámpásoké, halloween-cukorkáké, a szellem- , csontváz- és boszorkányjelmezeké lesz a főszerep, sok erdélyi iskolában, óvodában, baráti társaságban is megszervezik az effajta víg alakoskodást.

Az nem szorul magyarázatra, hogy ősidőktől fogva minden kultúra és szokásrend viszonyult és viszonyul valamiképpen – olykor a szomorúságot ellenpontozandó, mókával és vidáman – a halál, az elmúlás, az újjászületés kérdéséhez. Ez persze a hagyományokban is tükröződik, hiszen az ember a természet folyamatos körforgását érzékeli, azt, hogy „meghal és újjászületik” – és az ősz utolsó hónapjában éppen elmúlóban van. De amiként a természet, úgy a társadalmi szokásrendek is folyamatosan változnak, a hagyományok egyik kultúrából a másikba szivárognak, vándorolnak át. A különféle néphitekben pedig sok a közös elem, például a magyar néphitben is létezett az elképzelés, hogy az elhunytak visszajárnak halottak napja környékén, sőt régebben egyes vidékeken – például a Szilágyságban – töklámpást vittek a temetőbe a huszadik század első felében. Vagyis azokban az időkben, amikor talán fogalmuk sem volt az erdélyi embereknek arról, hogy idegen országokban létezik a halloween szokása.

Ilyenformán az egyes népszokásokat nem lehet kőbe vésetteknek tekinteni, ugyanis természetükből fakadóan, maguktól mozognak ide-oda, és nyilván lehetnek közös, ősi gyökereik. Az már más kérdés, hogy mondjuk, a halloween mai formájának terjedését mennyire gyorsítja fel az életünk oly sok vetületét dominánsan meghatározó kereskedelem, vagy a globalizáció egyre intenzívebb erősödése. További kérdőjel lehet, hogy vajon az effajta „importált” ünnepek mennyire szorítják háttérbe saját hagyományainkat, azokat, amelyek szüleink, nagyszüleink életének, gondolkodásának szerves részei voltak. Tehetnek vajon valamit azért a szülők, pedagógusok, iskolák, hogy ne csak a globálisan elterjedt mókázásra, hanem az elmúlás gondolatával való másként foglalkozásra is hangsúly kerüljön? És még egy fontos kérdés, amit érdemes feltenni halottak napja környékén: vajon mennyire engedünk teret szokásainkban a szakralitásnak?