A túlzott óvatosság oka, hogy Magyarországon volt egy választás 2002-ben, amikor szó szerint csődöt mondtak a közvélemény-kutató cégek. A felmérések által jelzett biztos Fidesz-győzelemből ellenzéki siker lett a voksok összeszámlálása után. Most ismét Orbán Viktorék áll­nak a népszerűségi listák élén, kisebb-nagyobb előnnyel.

A meccs ennek ellenére nincs lejátszva. A hangos ellenzéki hisztéria, a sajtóricsaj és egyes nyugat-európai huhogók ellenére Magyarországon nyílt és demokratikus szavazás következik. Még akkor is, ha a magyar közszolgálati média kétségtelenül elfogult, a kormányon lévő pártnak kedvez, az ellenzék lejáratásán dolgozik. Azt azért senki nem gondolhatja komolyan, hogy az M1 hírcsatorna önmagában befolyásolni tudja sok millió szavazó véleményét a kormányról, az ellenzékről, saját életminőségének megítéléséről.

Az orosz agresszió nyomán kirobbant ukrajnai háború szinte kizárólagos jelleggel határozta meg a magyar választási kampányt. Kétféle szemlélet, realitásérzék nyilvánult meg a politikai főszereplők részéről. Az egyik a kormányé, a Fideszé, Orbán Viktoré, akik ismét megpróbáltak ráérezni a magyar átlagpolgár lelki világára akkor, amikor a csapból is a szomszédban zajló háború, annak mindannyiunkra kiható drámaisága folyt, folyik.

Tisztában voltak vele, hogy a magyarok többsége nem Putyinról és Zelenszkijről beszélget otthon, családi körben. Az ukrán elnök nevét még talán most sem találnák el sokan. A téma odahaza az, hogy kiterjedhet-e a konfliktus Magyarországra is, lesz-e fűtés a lakásokban, hol áll meg az élelmiszerek árának emelkedése, egyáltalán kerül-e kenyér az asztalra, ha sokáig eltart a háború. Nemcsak Magyarországon van ez így, Európa nagy részében ezek a döntő kérdések. Az emberek biztonságot, békét szeretnének. Nyugodt, kiszámítható körülményeket, életszínvonaluk megőrzését. Ezt a természetes vágyat igyekezett képviselni a Fidesz kampánya, a magyar kormány.

A másik oldalon hangzavarral alkalmazkodtak a háborús helyzethez. Előbb a harcias kiállás Zelenszkij mellett, fegyverszállítmányok, katonai szerepvállalás emlegetésével, aztán a mindent elárasztó vád Orbán Viktor „oroszbarát” politikájáról, diszkréten elhallgatva a szintén választások előtt az eddig liberális ikonnak számító Emmanuel Macron francia elnöknek a magyar kormányfőéhez hasonlóan higgadt álláspontját az orosz–ukrán háborúval kapcsolatban. Az ellenzéknél hirtelen az addig szörnyűségesnek tartott, „illiberális” lengyel kormány lett a követendő példa Amerika- és ukránpártiságban. Nyerő lehet-e a kardcsörtetős kampány a magyarok többségének a háború közelsége miatt állandósult stressz idején? A józan ész és a felmérések szerint nem.

Az erdélyi magyarok túlnyomó többsége őszinte elfogultsággal szemléli a magyarországi fejleményeket. Nincs meggyőző érv ugyanis amellett, hogy miért lenne nekünk jobb, ha egy olyan sokpárti, ezerarcú társaság kerülne a kormányrúdhoz Budapesten, amelynek egyik főszereplője megszerzett jogokat vonna el tőlünk, miniszterelnök-jelöltjének pedig fogalma sincs az Erdélybe érkező magyar állami támogatás mennyiségéről, s arról, mennyit szánna az ő kormánya az erdélyi magyarok megsegítésére. Valós érveik a hangos, de elenyésző létszámú Orbán-ellenes erdélyieknek sincsenek. Ráadásul nagy részük szavazni sem tud, mivel heves Orbán-gyűlöletük által vezérelve – amolyan liberális lázadásként – nem igényelték a magyar állampolgárságot, így most kibicszerepre kényszerültek.

Nem kizárt ugyan egy olyan szoros eredmény, hogy az Erdélyből érkező szavazatok által keletkező egyetlen, egészen kivételes esetben két parlamenti mandátum politikai színezete dönti el a megmérettetést, de erre azért nagyon kicsi az esély. A mi szavazatunk elsősorban a politikai gyakorlatban működő nemzeti összetartozásról szól. De arról a behűtött pezsgőről is, amit majd valamikor vasárnap késő este megnyitunk egy „Hajrá, magyarok!” kurjantás kíséretében.