Igazán jóleső érzés volt immár valakit okolni, szidni, de idővel nem volt elég, hogy csak azt a valakit ócsárolják, ezért igen hamar mindenki másba belelátták azt a valakit, és akkor már sokkal, de sokkal jobb volt igazán különbnek lenni. Mert a gyűlölet erőt ad, felemel: azzal lehet igazán kitűnni, majd felülkerekedni, hogy folyamatosan lehülyézed, mocskolod a körülötted éldegélő nagy többséget. Csak azért, mert utóbbi egyvalamiben nem hajlandó úgy gondolkodni, mint az új királyságot megálmodók. Akiknek teljesen mindegy, ki mit tett, tesz le az asztalra az élet számtalan más területén: ha nem hajlandó ugyanazt szidni, mocskolni, ócsárolni, mint ezek néhányan, akkor becstelen talpnyaló, alávaló farnyaló, szégyentelen szolga, aljas szócső, bértollnok, utolsó, gerinctelen áruló. De minimum.

Sajnos már észre sem veszik, de ezek néhányan olyanok, mint a szexmániás nyálfolyatók: bárkivel, bármiről beszélnek, mindig ugyanaz jut eszükbe, mindig úgy néznek rá és ugyanazt akarják. Képtelenek elfogadni, hogy nem tudnak magukévá tenni. A politikai bántalmazás az új agresszió.

Az elmúlt időszakban összehangoltnak tűnő lejárató kampány indult az erdélyi magyar társadalom, közéleti szereplők, sajtótermékek ellen. Belülről, Bukarestből és Budapestről egyaránt. A bőszen hangoztatott függetlenség, szabad véleménynyilvánítás, sajtószabadság örök érvényű igazságai mögött előre kitervelt, immár irányított gyűlöletkeltésbe torkolló politikai számítások húzódnak. Mert bizonyos erők nem tudnak belenyugodni, hogy Erdély olyan, amilyen. Sehogy sem akarják elfogadni, hogy az erdélyi magyar is gondolkodó ember: képes józan ésszel mérlegelni, felfogja, tudja, hogy önmaga, családja, közössége számára mi a lehető legjobb választás. Természetesen lehet próbálkozni, hangzatos beszédeket tartani, bocsánatot kérni, kampányolni, fűt-fát ígérni. Csak értsék már meg: ez sehogy sem passzol az időről időre előre kitervelten pufogtatott sértegetésekkel, amelyektől anyaországi pluszszavazatokat remélnek.

Ehhez pedig most minden eddigieknél szélesebb körű erdélyi lejárató hadművelet társul. A manőver fő aljassága abban rejlik, hogy mindent és mindenkit meg akarnak utáltatni immár itthon, nálunk is. Az erdélyi magyar politikai, egyházi vagy közösségi vezetőt, mert egy asztalhoz ült, tárgyalt, kezet rázott, megállapodott, támogatási szerződést kötött a „nagy anyaországi ellenséggel”: onnantól fogva valamennyi említett közéleti személyiség áruló, alattvaló, kiszolgáló, báb, satöbbi. Sőt már az is fekete pont, ha az illető semmit nem csinál: hiszen már az is gyanús, ha nem szidja nyíltan a Fideszt. De még itt sem állnak meg, ugyanis a lejárató hadművelet kulcsfontosságú eleme az általánosítás, beskatulyázás: tehát a párttal, az egyházzal együtt a pártszimpatizáns, a hívő is kilóra megvett senki, egy egyszerű alkalmazottnak is annyi, ha munkaadója bármiféle támogatásban részesült a budapesti kormánytól. Ahogyan szégyellheti magát az Erdélyben megvalósított, felmérhetetlen jelentőségű oktatási, egyházi, infrastrukturális, gazdasági beruházások valamennyi haszonélvezője is. Mert „a magyar adófizetőktől korrupt módon lenyúlt pénzből híznak.”

Képtelenség szó nélkül elmenni az erdélyi magyar sajtót, lapcsaládunkat és a Krónikát érő támadássorozat mellett is. Magyarországi, bukaresti és egyes – részben volt kollégáink által is szerkesztett – erdélyi médiumok, csoportosulások példátlan lejárató, hiteltelenítő kampányt indítottak, amelynek lényege ugyanaz: ezeket kilóra megvette Orbán Viktor, ezek csak azt mondják, amit ő akar, ezek eladták magukat, ezeknek megmondják, mit írjanak, ezek utolsó, gerinctelen izék, ezek ne nevezzék magukat újságíróknak. Ja és persze akik ezeket olvassák, azok is utolsó izék, mert ezeket olvasni nem szabad.

Természetesen aki ismeri a Krónikát, tudja, hogy 1999-es megalapítása óta egy bizonyos ideológiai értékrendet képvisel, ami a leghitelesebbnek tartott nyugati médiumok esetében sem nagy titok, talány, felfedezni való aljasság: közismerten számon tartanak jobboldali, baloldali, liberális, stb. beállítottságú sajtóorgánumokat. Ugyanakkor lapunk, lapcsaládunk egyik legfőbb küldetése nemcsak az erdélyi magyarság hiteles tájékoztatása, hanem megmaradásának elősegítése is, így természetesen az sem véletlen, hogy a tulajdonosi körünk is ugyanebben érdekelt. Aki pedig régóta, a kezdetektől partner céljaink elérésében, ugyanazt akarja, és következetesen nagyon sokat tesz is érte, számtalanszor bizonyít, az egyértelműen a barátunk. Ez ilyen egyszerű. Ha ebben bárki kivetnivalót talál, sajnáljuk, tovább lehet lapozni.

De azért álljon meg a menet, amikor egy önmagát színpadiasan felszámoló, majd hamarosan előre kitervelten „feltámadó” erdélyi magyar portál munkatársai a szakma becsületének egyedüli letéteményeseiként tetszelegnek áldozati szerepben, miközben (hűen csatlakozva bizonyos budapesti és bukaresti médiumokhoz) mindenki mást leszócsöveznek, politikai érdekek kiszolgálójának titulálnak, „kapitulált” sajtónak, amely nem látja el feladatát. Ezek a „kollégák” – akiknek első segélykiáltásakor anno e sorok szerzője is utalt pénzt, amikor még azt hitte, valóban létezik szakmai szolidaritás – elvakultan ferdítenek, általánosítanak, pedig egyrészt jól tudják, hogy szerkesztőségünk természetesen maga dönt arról, mit írunk meg és mit nem. Ám ami még ennél is fájóbb: teljes szakmai munkánkat próbálják aláásni kizárólag politikai indíttatásból, miközben ők is tudják: cikkeink elsöprő többsége egyáltalán nem az őket példátlanul alattomos vagdalkozásra sarkalló magyarországi belpolitikáról szól, hanem az erdélyi magyarok mindennapos örömeit-bajait taglalja hiteles szakmai szempontok alapján.

Efféle importkirályság épül immár nálunk, Erdélyben is. Királyuk (még) nincs, csak néhány királyfi és királylány, akik erőszakkal házasodnának valamennyi erdélyi magyarral. És tényleg, komolyan: így várják az igent.