2012. szeptember 18., 08:582012. szeptember 18., 08:58
Nekem pedig tíz órára ki kellene érnem a Bémer térre, hogy a Nagyváradi Nemzetközi Félmaratonról tudósítsam az olvasókat. Meghányom-vetem magamban a dolgot, és eldöntöm: ha most azonnal felöltözöm, és fogat mosok, még kiérek, mert közel van, ám ennek az lesz az ára, hogy se kávézni, se reggelizni nem fogok. Elfogadom a kihívást. Tíz perc múlva már a cipő is rajtam van, az időközben félig felébredt férj hitetlenkedve nézi, hogy ezt hogy csináltam. Kótyagosan, karikás szemmel és borzalmas hajjal kibaktatok a színházig, s a látvány, ami a környéken fogad, csak tudatosítja bennem saját áldatlan állapotomat.
Mindenhol sportemberek! Százan, ötszázan, tele a tér. Férfiak és nők, öregek és fiatalok melegítőnadrágban, trikóban, edzenek, nyújtanak, helyben kocognak. Mindenki mosolyog, mindenki vidám. Nagy nehezen elvánszorgok a sétálóutca egyik padjáig, hogy leroskadhassak. Fél perc múlva politikus ismerősöm köszön rám lelkesen – ő is a maratonon indulók trikóját viseli –, egy másik pedig frissen integet már messziről, kocogva közeledik, és nevetve ruganyos-sportos tiszteletkört tesz a padom körül. Kicsit kezdem szégyellni magam – legalább a hajamat megcsinálhattam volna –, s abban a reményben, hogy valamit segít, elindulok kávét vadászni.
A sarki kisboltban ki is szolgálnak – gondolom, nem nehéz kitalálni, hogy nem én nyerem a mai futamot. A fekete kevesebbet használ, mint vártam, csaknem kiejtem a kezemből ijedtemben, mikor a polgármester elsüti a startpisztolyt. Több százas tömeg indul el. Kicsinek érzem magam mellettük, főleg amikor néhányan kerekes székes társukat tolva szaladnak el mellettem. Két perc múlva már nem bírom, hogy ne tapsoljak, ne csatlakozzak a teret betöltő drukkertengerhez. Feltöltődve érek haza.
Estefelé ismét a téren járok. A sok százas tömegnek nyoma sincs, sehol egy eldobott pillepalack, egy ottfelejtett színpadelem. Két héttel ezelőtt egy tehetségkutató válogatóját tartották épp itt – hihetetlen szeméthegy maradt az énekes palánták után. Bár futni sosem szerettem, most arra gondolok: sportolni kéne. Mindenkinek.
Egy soha el nem mondott személyes történetet mesélnék el 1986-ból. Épp elvégeztem az egyetem fizika szakán az első évet. Elviselhetetlen hőség volt Temesváron.
Az eredményt látva kijelenthető: a kormánypártok akkor is nehezen tudtak volna jobb eredményt összehozni a szélsőjobboldali, magyargyűlölő George Simion számára az elnökválasztáson, ha a kampányidőszakban közvetlenül mellette korteskednek.
Románia most aztán nem marad le: a dekadens Nyugattal egy időben rendelte be magának a szélsőséges-populista-szuverenista tisztítódesszertet.
Bár a kellemetlen meglepetés több tekintetben is benne volt a pakliban, nem túlzás sokknak nevezni a romániai államfőválasztás vasárnap rendezett első fordulójának eredményét.
Vélhetően sokan értenek egyet azzal, hogy Romániában nagyjából annyi szükség volt arra, hogy 2025-ben újabb, ráadásul megismételt elnökválasztást kelljen tartani, mint egy pornófilm forgatásán az intimitás-koordinátorra.
Habár a tavaly novemberi államfőválasztás eredményének érvénytelenítése ismét alátámasztotta a mondást, hogy Romániában bármi megtörténhet, sőt annak az ellenkezője is, mégis nagyobb a valószínűsége, hogy május 19-étől új államelnöke lesz az országnak.
Függetlenül attól, hogy valaki kedvelte-e Ferenc pápát, sőt attól is, hogy az ember katolikus vagy protestáns, egy dolog kijelenthető: az egyházfő sokat tett a magyarok – köztük kiemelten az erdélyi magyarok – ügyének ismertebbé tételéért a világban.
Az idei húsvétvasárnap, Krisztus feltámadása másnapján „távozott a mennybe” Ferenc pápa, Szent Péter utódja.
A fene akarta így húsvétra összetiszázni magát, de nehéz szó nélkül elmenni amellett, hogy egyesek épp akkor szeretnék Erdélyt is „elárasztani”, amikor kiderült: a párt EP-képviselői a saját országuk, saját nemzetük ellenében tevékenykednek.
Securitatés nyomozati anyagot, illetve ebből származó politikai per- és büntetés-végrehajtási anyagot lapozok újra.