Felsorolni is fárasztó

2019. december 11., 08:542019. december 11., 08:54

Kutatók, koordinátorok, elnökök, védnökök, tanácsadók, szakértők dugták össze a fejüket a minap a bukaresti tanügyminisztériumban, hogy világmegváltó terveket kovácsoljanak és listázzák, milyen lépéseket lehetne tenni „hosszú és rövid távon” annak érdekében, hogy a következő PISA-felmérésen jobban vegye az akadályt a romániai diákság. Múlt héten ugyanis a legtöbb sajtófelületen felkiáltójeles hírként jelent meg, hogy mit ad Isten, még a korábbi, fényesnek egyáltalán nem mondható eredményeknél is gyengébben teljesítettek a tanulók 2018-ban.

Ha a realitás talaján maradunk, nincs is mit csodálkozni ezen, hiszen felsorolni is fárasztó lenne, mi minden vezet oda, hogy funkcionális analfabétának bizonyul, matematikából és természettudományokból is harmatgyenge eredményeket produkál a tanuló ifjúság jó része. Hogy csak a jéghegy csúcsát érintsük, íme néhány untig ismételgetett, kézenfekvő ok. Fehéren-feketén: Románia nem tekinti prioritásnak az oktatás minőségének javítását. Aztán: a képernyők világán felnőtt, digitális bennszülött generációtól tonnányi papíralapú információ bebiflázását várja el a rendszer. Ami valószínűleg ezután is folytatódik: az utóbbi három évtizedben szinte minden esztendőre jutott egy-egy új oktatási miniszter, aki nemhogy következetesen folytatta volna elődje megkezdett munkáját, de homlokegyenesen mást akart, úgymond más, semmivel sem kisebb fába vágva a fejszéjét. És talán az sem mellékes, hogy az ország felnőtt társadalmának tekintélyes hányada, a szülők jó része sem tekinti prioritásnak az oktatást, nevelést, kultúrát, olvasást – elég csak azokra a siralmas felmérési eredményekre gondolni, miszerint a romániai lakosság nagyon nagy százaléka egyetlen könyvet sem vásárol vagy olvas el évente.

Mindezt egészen biztosan jól tudják az új román tanügyminiszter által összehívott munkacsoport tagjai is. A kutatók, koordinátorok, elnökök, védnökök, tanácsadók, szakértők azonban mi mást is tehetnének, mint hogy pontokba szedik, min kell változtatni rövid és hosszú távon. A nyilvánosság elé tárták a célkitűzéseket, az üres, általánosító jellegű frázisokat, óriási ívű terveket. Van ebben minden. Felsorolni is fárasztó. Íme néhány: módosítanák a kerettantervet, erősítenék a gyerekek önbizalmát, elemeznék az oktatás finanszírozási rendszerét, megrajzolnák a segítségre szoruló diák „profilját”, megreformálnák a pedagógusképzést, fékeznék az iskolaelhagyást, és a többi, és a többi.

Valahogy nem tudunk teljes szívvel bízni abban, hogy mindez érdemben megvalósulhat a közeljövőben. Hogy miért? Mert az utóbbi években, évtizedekben annyi megkezdett, de be nem fejezett reformtörekvés célkitűzéseit szedték pontokba az oktatási miniszerek és a holdudvarukhoz tartozó szakértők, hogy felsorolni is fárasztó.