A kétségtelenül rendkívül művelt megmondóembereknek sok-sok éve nem kell mást tenniük, csak kötekedni. Megkérdőjelezni, kiragadni. Fogalmakat, elveket kisajátítani, kijátszani. Általánosítani, félremagyarázni, lejáratni, parttalan vitákat kezdeményezni. Hosszú éveken keresztül nem engedett a modell, de az online média, illetve a közösségi oldalak meghonosodásával minden felgyorsult.

Szomorú, ahogyan most a helyi, valamikor hagyományosnak mondott értékeket védeni szándékozók alájuk játszanak, és válaszolnak, magyaráznak, győzködnek, vitatkoznak. Ugyanis ez a magashegyi terep már az a szintje az öncélú heccelésnek, hergelésnek, ahol minden ellenszegülés értelmetlen, hiszen ott már nem az igazság a fontos. Egyszerűen már nincs levegő, nincs életképes igazság ott, ahol a végletekig vitt, óhatatlanul gyűlöletet szülő és szító okoskodás csak azért feszegeti a jó érzés határait, hogy a szétszekált vitapartner valahogy essen már át rajtuk, és aztán ujjal lehessen mutogatni elfogadhatatlan megnyilvánulásaira.

A totális értelmetlenség előidézésén felbuzdulva a megmondó­emberek úgy érzik, nyugodtan darabjaira szedhetik ágas-bogas közösségünket anélkül, hogy odafigyelnének, eredetileg melyik rész hova talált. És közben kikérik maguknak: bármikor újra össze tudják rakni modern világképük szerint. Nem számít, ha nem passzolnak a részek: majd enyvként összetartja őket egy örök érvényű elv.

Például a szabadság – a megmondóemberek által leginkább kisajátított eszme. Ez a ránk erőltetett világkép legfontosabb mozzanata: felejtsd el, hogyan neveltek, hová tartozol; légy szabad, légy egyéniség, nyilvánulj meg, mondj véleményt, kötekedj, kérdőjelezz meg mindent – értsd már meg: minden érted van, rajtad kívül minden értelmetlen. S ha pedig a körülötted hömpölygő értelmetlenség rossz néven veszi azt, amit teszel, csak annyit ismételgess: jogod van hozzá.

Azok a megmondóemberek lépnek fel most a szabad megnyilvánulás, véleménynyilvánítás védelmezőiként, akik még biza megélték, hogy milyen, amikor valóban nem volt szabad; csak hát ugye a mostani „hősies” kiállás rengeteg lájkot szállít azon fiatalok köréből, akik számára felfoghatatlanok ama sötét idők – kell a reklám az új világképnek. Amelyet immár nemcsak a sajtóban, blogokon, internetes hozzászólások tömkelegében népszerűsítenek: ez a fajta szabad véleménynyilvánítás már többször „testet öltött”.

A Tusványoson bántalmazott tüntető esete ugyanakkor új dimenziókat nyit az erdélyi magyarság túlnyomó többségének értékrendjét mindenáron és minél gyorsabban átírni akarók tábora előtt. Hiszen bebizonyosodott: egy sípoló ember elég ahhoz, hogy performanszával olvasottságban messze lepipálja egy 28 éves hagyománnyal rendelkező közéleti és diákrendezvény számtalan programját, beszélgetését, vitáját. Hogy háttérbe szorítsa a végre egy asztalhoz ülő EMNP és RMDSZ, illetve a magyar kormányt a legmagasabb szinten képviselő vendégek közösségünkről alkotott gondolatait, megmaradásunk, gyarapodásunk érdekében szőtt cselekvési terveit.

Mert természetesen az egész szabadegyetemet és diáktábort megbélyegezték megmondóembereink (akiket túllicitáltak a teljes erdélyi magyarságot lejáratni próbáló anyaországi kollégáik), miután a magányos tüntető szerencsésen megtalálta a tömegben a maga idiótáit, akik erőszakosan próbálták elhallgattatni Orbán Viktor előadása közben.

A forgatókönyv ezúttal rendkívül kedvezően alakult a demonstráló és a mögötte álló mozgalom számára, ám szögezzük le: nagyon veszélyes játékba kezdtek. Az internetes szájkarate poklából az utcára kiszabaduló kötekedés súlyos cselekedet, amelynek megismétlődése beláhatatlan következményekkel járhat. Egyértelmű ugyanis, hogy a gondolat- és értékdiktálók radikalizálódása nem azt a célt szolgálja, hogy megelőzzék vagy orvosolják a bajt, hanem épp hogy előidézzék azt.

A provokáció tényét a szabad véleménynyilvánítás óvó leple alatt ravasz módon eltussoló Facebook-betyárok gyakorlatilag zöld jelzést adnak minden hasonló, konfliktusgerjesztő cselekedetnek. Mert mindig is arra törekedtek, hogy az „idejét múltan” éldegélő közösségből kipiszkálják a kikezdhetőt: 1000-ből az 1-et, a 10-et, a 100-at, akik könnyen átlendíthetők minden határon. Hogy aztán jól felelősségre vonják az 1000-et az áthágás miatt. Őket alapjában véve nem a 999, a 990, a 900 viszonyulása érdekli, hanem az az 1, a 10, a 100. S amikor jó sokan elszégyellik magukat utóbbiak miatt, akkor jöhet a „Na látod, kikkel vállalsz sorsközösséget?! – Inkább felejtsd el, hogyan neveltek, hová tartozol”-féle agymosás.

Az egyre erőszakosabb világképreformmal sajnos sokakban pont az ellenkezőjét érik el: a valóban szükséges gondolkodásmódbeli változásokat is megutáltatják a jobbulásra őszintén törekedőkkel, akiknek biza hányingerük van az agresszív megmondásoktól, az öncélú okoskodásoktól, az ősöktől kapott útravaló, az ebből táplálkozó jelen- és jövőkép folyamatos pocskondiázásától. De hát ez is csak egy értelmetlen vélemény a sok közül.