A zászló egyelőre nem a katalánoknak áll, hiszen egyrészt a külföldi kancelláriák is egyöntetűen Spanyolország területi egysége mellett álltak ki, másrészt magán Katalónián belül sem egységes a függetlenség melletti kiállás: vasárnap délután több százezren tüntettek Barcelonában amellett, hogy Katalónia Spanyolország része maradjon.

Óriási dilemma, hogyan lehet ebből a szituációból kievickélni. Hiszen azt mégiscsak nehéz a szőnyeg alá söpörni – bár persze az érdemi párbeszédet elutasító, következetes érzéketlenségével a feszültséget tovább szító madridi kormány az Európai Unió és a tagállami kormányok lelkes asszisztenciája mellett megpróbálja megtenni –, hogy több mint kétmillió katalán polgár a függetlenségre szavazott az erről szóló népszavazáson.

Mint már annyiszor a modern történelem során, a szuverenitáshoz és a területi sérthetetlenséghez való jog szembe került a népek önrendelkezési jogának elvével – és mint mindannyiszor, ezúttal sem a szép elvek, hanem a kőkemény hatalmi érdekek döntenek. Vagyis hiába hivatkoznak a katalánok az önrendelkezési jogra, ha egyszer a térségben érdekelt hatalmak érdeke a spanyol területi integritás megtartását követeli. Hasonló a helyzet az első világháború utáni időszakhoz, amikor az akkori nagyhatalmi érdekek azt diktálták, hogy a magyarokon kívül minden közép-európai nép élhessen az önrendelkezési joggal, mi pedig Trianont kaptuk a nyakunkba. De hogy ne menjünk ennyire vissza: ugyanez a helyzet Koszovó függetlenségének támogatásával is.

A katalán önállósodástól való félelem mozgatórugója természetesen az, hogy a brüsszeli illetékesek, illetve a többi európai ország kormányai attól tartanak, a katalánok példája ragadós lesz, és a többi európai kisebbségi közösség is függetlenségre törekszik majd. Éppen ezért a mostani katalán példa megnehezítheti az erdélyi magyar közösség helyzetét is, hiába csupán autonómiára, nem pedig függetlenségre törekszik.

Egyrészt azért, mert a hangadó román politikai és sajtókörök már eddig is szándékosan összemosták az adott ország szuverenitását és területi épségét maximálisan tiszteletben tartó autonómiát az elszakadási törekvésekkel, másrészt azért, mert ehhez most muníciót is kaptak. Elvégre Katalónia meglehetősen széles körű autonómiát élvezett, ennek ellenére akar függetlenedni.

Ebben a helyzetben sem érdemes azonban feladni az autonómiatörekvéseket, hiszen a katalánok és az erdélyi magyarok helyzete között ég és föld a különbség. Mert a katalánok Spanyolországtól jól elhatárolt területen élnek, és önálló nemzetként határozzák meg magukat, míg például a Székelyföld az ország közepén fekszik, így függetlenedése több okból sem lenne megvalósítható. Az ettől való félelem esetleg a magyar–román határ mentén fekvő Partium többségében vagy jelentős mértékben magyarok lakta régióiban lehetne indokolt, de az önrendelkezési szándék feladását ez sem eredményezheti.

Az erdélyi, partiumi magyar közösség vezetőinek, elemzőinek, újságíróinak most az a feladata, hogy mind belföldön, mind külföldön folyamatosan hangsúlyozza: mi nem elszakadást akarunk, hanem azt, hogy őshonos közösségként, szülőföldünkön biztosítsák mindazon jogokat, amelyek révén egyenjogúakká válunk az itt élő románokkal – ahogy azt egyébként 1918-ban a románok meg is ígérték.

Az erdélyi autonómiatörekvések már amúgy is bekerültek a nemzetközi köztudatba, hiszen nemrégiben a Stratfor elemzőintézet magyar származású alapítója, George Friedman által létrehozott Geopolitical Futures című elemzőportál és a brit Guardian című napilap is megemlítette az európai önrendelkezési törekvések között. Vagyis immár számon tartanak, rajta vagyunk a térképen.

A tét most már az, hogyan lehet életképes és hiteles stratégiát kidolgozni arra, hogy meggyőzzük a román és a nemzetközi közvéleményt arról: a megalapozott és legitim erdélyi magyar jogkövetelések célja nem az elszakadás. Ezen törekvések eredményességét természetesen az is nagy mértékben befolyásolja majd, hogyan végződik majd a spanyol–katalán vita.