Maguk az EMSZ vezetői is meglepetéssel fogadták a nagyobbik politikai alakulatnak a megállapodás elfogadásáról szóló bejelentését, nem leplezve, hogy kevésbé számítottak erre a végkifejletre.

A tárgyalások végső szakaszában úgy tűnt, az RMDSZ hajlandó inkább a Székelyudvarhely élén újrázó Gálfi Árpád polgármester kérését teljesíteni, és parlamenti helyet átengedni a végeredményben mindhárom magyar pártot kenterbe verő elöljárónak. Ez azonban több szempontból is problémás lett volna a szövetség szempontjából. Ez a gesztus mindenekelőtt a választásokon csúfos vereséget szenvedő udvarhelyszéki RMDSZ-szervezet megalázását jelentette volna.

A felső vezetés büntetését természetesen nem kerülheti el a széki szervezet, a politikában azonban a retorziónak is van határa. Másrészt meglehetősen visszásan festett volna, ha az RMDSZ lepaktál egy vegyes párt színeiben választást nyert Gálfival – még akkor is, ha az elöljáró úgymond kényszerhelyzetben, formailag vett részt a megmérettetésen a román–magyar POL jelöltjeként –, miközben határozottan ellenzi ezt az utat, és kiáll az etnikai politizálás mellett. És persze megtehette volna az RMDSZ, hogy a négy évvel ezelőtti gyakorlathoz hasonlóan megpróbál ismét éket verni a fúzió rögös útján haladó EMNP és MPP közé, olyan politikusokat szerepeltetve a jelöltlistán, akit igazából egyik tábor sem vall magáénak.

Az RMDSZ mégsem ezt az utat választotta (igaz, alaposan megválogatta, az ellenzéki tábor mely jelöltjei engedi fel a listára), hanem úgymond nagyvonalúan a megegyezést választotta. Mármost engedtessék meg, hogy ne higgyünk túlzottan a politikai nagyvonalúságban még akkor sem, ha ezt az RMDSZ állítja magáról. A politikát ugyanis nem nagyvonalúság, hanem érdekek alapján művelik. Persze a számokat, a helyhatósági választásokon szerzett eredményeket figyelembe véve – már ami az ellenzékét illeti – a Kelemen Hunor vezette alakulatot nem feltétlenül presszionálta a megegyezés kényszere. Hiszen a négy évvel ezelőtti megmérettetéshez képest az EMNP és az MPP egyesülése közel sem eredményezte a szavazatok, a mandátumok megsokszorozását.

Ha a helyi tanácsosi listák támogatását vizsgáljuk (mivel az EMSZ számos esetben épp az RMDSZ-re tekintettel nem állított megyei listát), jól látszik, hogy miközben a két párt külön-külön, illetve közös listán 2016-ban több mint 63 ezer szavazatot és 398 tanácsosi mandátumot szerzett, idén az EMSZ ernyője alatt 44 ezer szavazatot és 312 helyi önkormányzati képviselői tisztséget. A sort még folytathatnánk a megyei listával vagy akár a polgármesteri posztokkal, de a végeredmény ugyanaz: az ellenzék számára nem sikertörténet a szeptemberi választás.

Viszont hiba lenne, ha ettől az RMDSZ diadalittasan hátradőlne, és azt mondaná: nincs szüksége az összefogásból remélt többletszavazatokra. Megyei tanácsosi listáira 30 ezerrel kevesebben szavaztak, mint négy éve, és hárommal csökkent a megyei tanácsosainak száma, a helyi tanácsosi lista esetében 27 ezres a voksapadás, igaz, ilyen körülmények között is sikerült 76-tal növelni a mandátumok számát. A két frontváros, Marosvásárhely és Szatmárnémeti kipipálva, ellenben visszaszorulóban a magyarság képviselete a szórványmegyékben, Kolozsváron, valamint Kolozs és Bihar megyében pedig külön vizsgálatot igényel a magyar választók érdektelensége, elfordulása. Vagyis az RMDSZ saját érdekében nemigen engedheti meg magának, hogy kicsinyes legyen – de ugyanígy igaz, hogy EMSZ számára is létfontosságú, ha tényező lehet.

Ehhez hozzátartozik az is, hogy decemberben szintén járványhelyzetben rendezik (feltéve, ha egyáltalán) a parlamenti választást, ami a magyarok részvételének sem kedvez, no és persze az öt százalék átlépése még akkor is első számú feladat az RMDSZ számára, hogy a legrosszabb esetben az alternatív küszöb „mentőöve” is létezik.

Mindezeket figyelembe véve az ellenzékkel való együttműködés az észszerű, célratörő megoldás az alakulat részéről, az összefogás üzenete ugyanis még akkor is kifizetődik majd a törvényhozási megmérettetésen, ha az EMSZ szavazótáborának egy része valószínűleg így sem üti majd a pecsétet a tulipánra. Kiegyezés nélkül azonban ismét késélen táncolna az ötszázalékos parlamenti küszöb átlépése, akárcsak a korábbi választásokon, és bizony nem kellene a sorsra vagy külső körülményekre bízni.