Fotó: Székelyföldi Közpolitikai Intézet
Számunkra a székely tömb (vagy az azon kívüli települések, közigazgatási egységek, ahol nagyobb számban élünk) az asszimilációs nyomás ellensúlyozásának vagy kivédésének eszközeit nyújtja.
2023. október 29., 09:002023. október 29., 09:00
Folyik a Brassótól keletre és északra évszázadokig fennálló nyelvhatár feljebb szorítása, tucatnyi településen fordul meg az etnikai arányszám napjainkban. Kimondott kedvezményekben részesülő új lakók érkeznek a székely falvakba és városokba is, mint Aldoboly, Illyefalva, Sepsiszentgyörgy, Uzon, Lisznyó, Bikfalva, Zágon, és tucatnyi más település példája igazolja.
Mielőtt lemondanánk róla, érdemes lenne elgondolkodni azon, van-e értelme a székelység eddigi történelmi létkerete, a 450-nél is több települést felölelő tömbszerű földrajzi egysége megvédésének az általa 75-85 százalékos többségben belakott 13 ezer négyzetkilométeren? Leszakított nemzetrészként ehhez ragaszkodnunk természetes lenne, de kisebbségként – amiként az utódállamok kezelni kívánnak bennünket – sem lehet mindegy számunkra e kérdés megválaszolása.
Az ezer éves erdélyi történelem párhuzamos társadalmakra épülő szerkezetének egyik utolsó rekvizituma a székely tömb és az azon túli erdélyi magyar településhálózat maradványa, s a szórványba szorult közösségek meggondolkodtató létfeltételei, a Szászföld felszámolásának tanulságai mindenképp figyelembe veendők a kérdés elemzésekor. Erős homogenizációs törekvések jellemezték az 1918 utáni (és előtti) román állampolitikát, s érdemes megvizsgálni, az 1989 utáni gyakorlat nem ezek folytatásáról árulkodik-e.
Akik végiglaktuk Románia több régióját, és végül a Székelyföldön kötöttünk ki, nyugodtan tanúsíthatjuk, hogy az ún. kisebbségi jogok itt annak köszönhetően érvényesülnek viszonylagosan akadálytalanul, hogy azok mögött a helyi magyar többség természetes hátteret képez. Hiába szólnak nyelvi egyenjogúságról ott, ahol egy kétnyelvű helységnévtábla kihelyezése három évtizedes, hol ide, hol oda hullámzó viták állandó tárgya, s hiába a jogszabály, idegeket nyű el és egész emberöltőket tölt ki az érvényesítésével kapcsolatos politikai hercehurca.
Nemzeti hovatartozását, anyanyelve kényelmét, ügyintézése akadálytalanságát, kollektív érzelmeit igazából saját közössége szabadságában képes megélni az egyén, s akkor a bajkeverők, az elnyomásból hasznot húzni kívánó többségi elit és közember elfogultságainak kártételeiről még nem is szóltunk.
Számunkra a székely tömb (vagy az azon kívüli települések, közigazgatási egységek, ahol nagyobb számban élünk) az asszimilációs nyomás ellensúlyozásának vagy kivédésének eszközeit nyújtja. Ettől véd meg és nyújt egy olyan közérzetet, melyben a nemzeti egyenjogúság kölcsönösségéről is elfogulatlanul elgondolkodhatunk, keresve a sokat emlegetett méltányos történelmi kiegyezés útját-módját.
No de a két világháború közti vagy a kommunista államnacionalizmus idején dívó leplezetlen kisebbségi elnyomásnak (kultúrzóna, iskolák felszámolása, tannyelvcsere kierőszakolása, monstruózus választási csalások, vagy az utóbbi diktatúra embertelen szörnyűségei, például a magyar végzős értelmiségiek erőszakos elszakítása közösségeiktől, a sajtó ellehetelenítése) van-e ma folytatása? Például folyik-e a Kisebbségi Charta paragrafusai által tiltott fellazítása a tömbnek, a nyílt betelepítés után egy leplezett kísérlet az etnikai arányok megváltoztatására, a többségiek beköltözésének megkönnyítése például térítésmentes lakás- és házvásárlási segélyek osztogatásával, vallási térítéssel, kolostori hálózat terjesztésével, alapítványi és állami támogatások nem kisebbségieket favorizáló új rendszerének meghonosításával? Magyarán a pozitív diszkrimináció lényegéből való kiforgatásával?
Milyen demokrata lesz abból a polgárból, aki pusztán többségi mivoltának köszönhetően lesz háztulajdonosa és lakója, szavazatával választója egy olyan településnek, melynek mai rendjébe nemhogy beilleszkedni nem kíván, de azt ellenséges közegnek tartja?
Identitásjegyeink a székely tömb körülményei közt emberi módon a maguk kiegyensúlyozottságában bontakozhatnak ki, ezért e történelmi alkotás védelméről lemondani vétek lenne. Nem egy európai pozitív példa kínálja magát követésre Dél-Tiroltól az Aaland-szigetekig és a belgiumi németekig, hogy társaikat most ne soroljuk, s kéri ezt a székelység mai impozáns lélekszáma is.
B. Kovács András
A szerző sepsiszentgyörgyi újságíró, közíró
A kérdés az, képesek-e a bihari magyar pártok, politikusok a polgárokkal közösen valamilyen érdemi együtt gondolkodásra egy közös, reális és hiteles magyar jövőkép kialakítása érdekében – írtam a Krónika vezércikkében négy éve.
Nem tudok olyan egészségügyi miniszterről Romániában, akit ne szidtak volna azért, hogy az állami ellátórendszernek nem jut elegendő forrás. Miközben a magánegészségügy számít sikertörténetnek. Ezzel viszont az a gond, hogy sokak számára megfizethetetlen.
Ez is megvolt: Oroszország polgárai az összes rendelkezésre álló Vlagyimir Putyin közül megválasztották Vlagyimir Putyint.
Sajtónk mostanság keveset foglalkozik a magyar nyelvhasználat kérdésével Erdélyben. Többéves fellángolás után – amikor politikusaink lobbizása mellett több civil szervezet is a magyar nyelvhasználatért kardoskodott –, mára a történet elcsendesedett.
Sokféleképpen címkézik a kort, amiben élünk. A 21. század első három évtizedét jellemzik az információrobbanás, az újmédia idejeként, a technológia fejlődésének soha nem látott iramú felgyorsulásaként.
Vajon megtörténhet, hogy Klaus Iohannis a NATO főtitkára lesz, ráadásul magyar támogatással? Jelen állás szerint akár még ez is bekövetkezhet, bár a valószínűsége azért nem nevezhető egetverőnek.
Csak áll, és bámul ki a fejéből a verespataki bányaterv több mint másfél évtizedes történetét végigkövető krónikás, mert a közelmúlt fejleményei alapján rá kell jönnie: naiv volt, amikor azt hitte, újat nemigen mutathatnak neki ebben a témában.
Még néhány ilyen megnyilvánulás a választási lázban égő „felelős” nyugat-európai politikusok részéről, és előbb-utóbb arra eszmélünk, hogy háborúban állunk.
Sok faluban soha nem volt olyan mérvű infrastrukturális fejlesztés, mint az elmúlt két évtizedben. Az aszfaltozás, közművesítés, az új művelődési házak, orvosi rendelők és a felújított iskolák ellenére a romániai falu mégsem vonzó, a fiatalok menekülnek.
Most, hogy feltartóztathatatlanul veszi át a tél helyét a tavasz, arra gondoltunk, a természethez hasonlóan kicsit megújulunk mi is.
szóljon hozzá!