2009. szeptember 11., 12:142009. szeptember 11., 12:14
Azóta hat Európa-bajnoki és öt világbajnoki selejtezősorozatot zárt sikertelenül a magyar nemzeti tizenegy – úgy is mondhatjuk, hat plusz öt, azaz kihagytunk egy tizenegyest. És ez a futball, úgy látszik, olyan, hogy a büntetősorozatnak egyhamar nem lesz vége. Hogy ki büntet kit, az a pályán dől el, és 23 éve tudjuk, mindig van egy csapatra való jó magyar, egy jóravaló magyar csapat, amely akkor sem tud kilépni a szenvedő fél szerepéből, ha egy mélyponton lévő svéd vagy egy hamuszürke portugál válogatott ellen kell sorsdöntő mérkőzéseket vívni Budapesten.
Erwin Koeman holland válogatottként sokat tudott a fociról már 1986-ban is. Magyarországra jövetelekor talán megpróbálták elmagyarázni neki, hogy is van azzal a balsorssal. Nem tudom, hogy a svéd meccs utolsó pillanatában elszenvedett trauma, illetve a portugálok elleni töketlenkedés után megértette-e, mindenesetre nyilatkozat szintjén még mindig azt fújja, matematikailag még van esély. Azt viszont kijelentem, hogy a klubszinten egyre kimagaslóbb teljesítményt nyújtó magyar játékosok a válogatottban azért nem tudnak csillogni, mert a címeres mez át van itatva valamiféle irritáló, több mint két évtizede eltávolíthatatlan eleggyel, amely ellen, úgy látszik, a holland mosószer sem jó.
Tisztában volt ezzel Bajnai Gordon miniszterelnök is, aki, meggyőződésem, azért kötötte az új nemzeti stadion felépítését a magyar válogatott jó szerepléséhez, mert nem akar stadiont építeni, azaz bízott a balsorsban. Bajnai okosabb volt, mint a kudarchegyeken felnőtt nemzedék, amely már-már elhitte, egyszer ennek is vége lesz. Eme nemzedék tagjaként elismerem, hogy tévedtem, és már csak az boszszant, hogy nincs vége: matematikailag még van esély a továbbjutásra.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.
Látogatottsági adatok