Elég, ha bárki szétnéz a saját környezetében, röpke időre felpillant az okoskészülékéből, és láthatja, a körülötte lévők is a képernyőt bámulják, simogatják, sűrűn görgetnek, lélekben nincsenek is jelen a valós térben, gondolataik máshol járnak, figyelmüket teljes egészében a tenyérnyi felület rabolja el. Így van ez az utcán, az autóbuszon, játszótéren, sorban állás közben, az iskola falai közt, munkahelyen. És otthon is, ahol csak látszólag, fizikailag vannak egy helyen a családtagok, ifjak, középkorúak és vének, közben ki-ki a saját külön bejáratú virtualitásába merülve kóborol, foghegyről válaszol a körülötte lévőknek. Minderre rásegített a szinte mindenkit az online világba kényszerítő világjárvány, hiszen a vásárlástól a szociális érintkezésig, a tanulástól a munkáig életünk legtöbb területe a virtualitásba szorult több mint egy éven keresztül.

Régóta születnek közvélemény-kutatások arról, hogy egyre inkább rabjává váltunk az okostelefonnak, hogy jobban hiszünk már annak, amit a képernyőn látunk, mint a körülöttünk észlelhető valós jelenségeknek. Most újabb „papírunk van” telefonunk hatalmáról: brit tudósok érzékletes kifejezéssel jellemezték a jelenséget, adatokkal alátámasztva, hogy „emberi csigákként” zsebünkben hordjuk otthonunkat, elhanyagoljuk szeretteinket. Az okostelefon olyannyira hatalmába kerít, hogy legyen az egy együtt töltött étkezés, egy találkozás vagy közös program, a velünk lévő személy egyszerűen csak eltűnhet, „hazamehet” az okostelefonjához.

Külön bejáratú, virtuális „csigaház” jellegű otthonunk általában egyszemélyes, mindenki saját érdeklődése, igénye szerint alakítja, saját maga lakja, legtöbb esetben nem is enged be oda másokat. Ez a ház pedig, miközben nyitott a virtualitásra, zárva tart az élő, személyes jelenlétű emberi kapcsolatok előtt. Az online világ kulcsfontosságú előnyeként tartják számon, hogy az internetnek köszönhetően megszűntek a kilométerekben mérhető fizikai távolságok, bármilyen információ és bármilyen messzire élő személy egyetlen kattintással elérhető.

Csakhogy mint minden emberi vívmány, a mindentudó és mindenható okostelefon is kétélű fegyver lehet. Nem csupán eszköz, amit használunk, hanem egyfajta hely, ahol élünk, és míg a fizikai távolságokat áthidalja, másfajta, lelki és érzelmi távolságot feszít ki az emberi kapcsolatokban. A brit tudósok azt is mondják – egyébként nélkülük is tudjuk és tapasztaljuk –, hogy az okostelefon nyújtotta „otthon” messze nem a pihenés színteréül szolgál. Elég, ha csak azt vesszük, hogy az alkalmazottaktól sok helyen elvárják, hogy a munkahely elhagyása, a munka befejezése után is elérhetőek maradjanak. Így, bár lakásuk falai közt vannak, igazából még sincsenek ott lélekben a valós otthonukban. Csak az egyszemélyes, külön bejáratú emberi csigaházban.