A szoborállítást Románia Kereskedelmi és Iparkamarája kezdeményezte, de azon Gabriel Leș védelmi miniszter és Ioan Aurel Pop, az akadémia elnöke, egyben a BBTE rektora is beszédet mondott. Vagyis a román állam intézményei legfelsőbb szinten legitimálták egy igencsak vitatható tetteket elkövető személyiség emlékének ilyetén módon történő ápolását.

Igaz, a román fél igyekezett fényesre mázolni Mărdărescu személyiségét, mondván: az, hogy az általa vezetett hadsereg elfoglalta Budapestet, valójában pozitív tett, hiszen ezzel véget vetettek Kun Béla és a Tanácsköztársaság uralmának, megszabadítva ezzel Közép-Európát a kommunizmus rémétől. A román illetékesek és kommentátorok az utóbbi hetekben egyébként is számos fórumon igyekeztek azt sulykolni, hogy a román hadsereg nem megszálló, hanem felszabadító erőként érkezett Magyarországra, hiszen megszabadította a magyarokat a kommunizmustól.

Ami – hasonlóan a hivatalos román történetírás jelentős részéhez – a tények tudatos semmibe vétele. Konkrétabban: szemen szedett, ordas hazugság. Az tartalmaz ugyan némi igazságmagvat, hogy a román csapatok bevonulása siettette a kommunista rendszer bukását. Csak hát Kun Béla és bűntársai egyetlen pozitív lépése a bolsevikokra egyébként jellemző bűncselekmények elkövetésén túlmenően éppen az, hogy igyekezett felvenni a harcot az országot megszálló idegen erők ellen. Igaz, nem feltétlenül hazafias alapon, de mégis, a javukra írandó, hogy megpróbálták, és a Felvidéken viszonylag sikeres is volt a csehek elleni hadjárat. Az ország keleti részét megszálló románok elleni támadás viszont – részben az eltérő erőviszonyok, részben a kormány és a hadvezetés hibái miatt – reménytelen volt, ennek eredményeként nyomult előre Budapestig a román hadsereg.

Amelynek azonban a Békekonferencia egyértelműen megtiltotta Budapest megszállását, hiszen a Tanácsköztársaság már összeomlott, mire Mărdărescu erői elérték a fővárost. Románia azonban nem akarta kiengedni a lehetőséget a kezéből, hogy megalázza gyűlölt szomszédját, amelynek területéből amúgy már hatalmas szeleteket ígértek neki az antanthatalmak. Következett hát a tiltás ellenére Budapest megszállása, az ország módszeres kifosztása.

A „felszabadító”, „hős” hadsereg parancsnoka ugyanis a magyar nemzeti vagyon 30–50 százalékára jelentette be rögtön az igényét – ami nem annyira a szabadulást hozó, hanem a rablóhadjáratot folytató hadseregek jellemzője szokott lenni. Arról nem is beszélve, hogy a megszállt területeken a román haderő több mint 650 személyt gyilkolt meg. A hivatalos indoklás szerint kommunista vezetőket büntettek így, de valójában – Ungváry Krisztián szerint – a kivégzettek zömét „tömeges kivégzések alkalmával, illetve túszként vagy véletlenszerűen gyilkolták meg.

A megtorlás tehát nem a ténylegesen vétkeseknek szólt”. Vagyis Mărdărescu tábornokot nyugodtan nevezhetjük tömeggyilkos brigantinak, akárcsak a másik, magyarok ezreinek lemészárlásában elévülhetetlen érdemeket szerzett, agyonajnározott román hőst, Avram Iancut. Ilyen „hőst” és ilyen „felszabadítást” ünnepel hát ma az önmagát civilizált európai országnak mondó, a magyarokkal szembeni bánásmódját példásnak beállítani igyekvő Románia.

Pedig a mostani szoborállítás és a centenáriumi ünnepségek két évre való kinyújtása – hogy a trianoni diktátum aláírásának időpontja is beleessen – ismét csak azt bizonyítja, hogy a román állam továbbra sem tudott igazi nemzeti célokat kitűzni, nincs elképzelése arról, mit szeretne elérni, és azt hogyan, milyen fejlesztések révén lehet elérni. Ehelyett továbbra is az állítólag legyőzött magyarokkal szembeni frusztráció uralkodik, az ország és a nemzet identitását továbbra is a magyarokkal szemben határozzák meg. A száz évvel ezelőtti „dicső tettekkel” fednék el a mai kilátástalan helyzetet, tovább élezik a magyar–román konfliktust, ezen túlmenően azonban semmit nem kínálnak.

Márpedig amíg ez így van, addig nem csupán a magyar–román viszony normalizálása tűnik esélytelennek, de a romániai közállapotok javítása – mentális és anyagi, gazdasági, infrastrukturális téren egyaránt – is utópiának hat.