2009. augusztus 31., 11:262009. augusztus 31., 11:26
Mert ugye azt is tudjuk, hogy éppen 250 évvel ezelőtt született az a Kazinczy Ferenc, akinek nevéhez fűződik a magyar nyelvújítás és többek között azok a ma is használatos szavaink, mint: elem, szellem, jellem, szobor, lég és verseny. Mellesleg a szószépségverseny egyáltalán nem új keletű, hiszen többek közt Kosztolányi is 1933-ban összeállította a maga top 10-ét, ő a láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív és sír szavainkat tekintette a legszebbnek.
Nos, mindezen fellelkesülve az egyik gasztroblogger felhívást intézett hasonszőrű társaihoz, hogy gyűjtse össze az általuk legszebbnek vélt, további 250 évig megmaradásra érdemesített szavaikat, beleértve a tájszavaikat is. Mondanom sem kell, a felhívás telibe talált és rögtön nekiveselkedtem összeírni kapásból azokat a szavakat, amelyekről szeretném, hogy 250 év múlva is használják. Köztük van a pityóka, amiből Gyergyóban terem a legjobb ízű, és hivatalosan burgonyának nevezik, de a legszebbek közé soroltam a bordáslaskát, amit máshol lúdgégetésztának neveznek, illetve a laskasirítőt is, amit máshol sodrófának neveznek.
Egyik ismerősöm Baranyából ilyen gyönyörűségeket írt, mint a „purutyka”, ami náluk a kelkáposzta-főzelék megnevezése, illetve „siska”, ami a farsangi fánkot fedi.
Megegyeztük azt is, hogy ami náluk platnyi, az nálunk platten, vagy palakten, és bármelyik a kályha főzőlapjára vonatkozik. Azonban ezeken a gyönyörűséges tájszavakon morfondírozva az jutott eszembe, hogy milyen jó lenne, ha édes konyhai nyelvünk szavait is valaki külön szótárba gyűjtené – vidéktől függetlenül – a kellő irodalmi szómagyarázattal. Sőt, az sem ártana, ha a közélelmezésben, vendéglátóiparban dolgozók számára néhány gyakrabban előforduló kifejezés ismeretét kötelezővé tennék. Már nem egyébért, csak hogy ne adódjanak olyan vicces helyzetek, mint amikor a székely ács a budapesti gyorsbüfés kisasszonytól megkérdezte: „Szalmapityókát magára ad-e?” Az meg értetlenkedve visszakérdezett: „Hogy mit adok magamra?!”
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.