2009. július 01., 10:502009. július 01., 10:50
Közhely ugyan, de akkor is igaz: a rendszerváltás még húsz évvel az 1989-es fordulat után sem ment végbe teljes egészében. Az előző rendszer nem csupán azokban a politikusokban és üzletemberekben él tovább, akik húsz évvel ezelőtt a kommunizmus haszonélvezői, működtetői voltak, hanem azokban az irathalmokban is, amelyek az átvilágítótestület archívumában, illetve a hatóságok raktáraiban porosodnak. A doszsziék nyilvánossá tétele sokaknak nem volt érdeke – vannak, akik saját érintettségük okán ódzkodtak a teljes leleplezéstől, mások pedig azért akadályozták, mert a még nyilvánosságra nem került iratokkal kitűnően zsarolhatók azok, akik annak idején besúgóként tevékenykedtek. Persze tudjuk: nem mindenki „dalolt” önszántából a szerveknek. Voltak olyanok, akiket szeretteiken keresztül zsaroltak meg – veszélybe kerülhetett gyermekük iskolai vagy egyetemi előmenetele, házastársuk munkahelye – , ők ugyanúgy tekinthetők áldozatnak is, mint azok, akikről jelentéseket írtak. Ám mégsem menekülhetnek a felelősség elől. Hiszen voltak olyanok is, akik a fenyegetés ellenére sem voltak hajlandók jelenteni, akik nem voltak hajlandóak a felkínált előnyökért beállni a rendszer működtetőinek sorába. Velük, a besúgottakkal, illetve az utókorral szembeni felelősség is azt kívánja, hogy hulljon le végre a lepel mindazokról, akik jelentettek, érjen véget az az időszak, amikor egyes sötét erők érdekei diktálják, mely közismert sportolókról, írókról, művészekről kürtöli világgá a sajtó: besúgók voltak. Legyen nyilvános a besúgók névsora – onnantól minden érintettnek jogában áll, hogy meghallgattassék az ő verziója is, és esetleg megbocsásson neki az, akiről jelentett. De persze itt nem szabad megállni. A besúgók csupán láncszemek voltak – a tartótiszteknek, egykori hivatásos szekusoknak, a rendszer meggyőződéses kiszolgálóinak névsorára vagyunk igazán kíváncsiak. Persze, az ő esetükben már korántsem magától értetődő a megértés, pláne a megbocsátás.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.