2010. március 24., 09:402010. március 24., 09:40
De mi van akkor, ha huzamosabb ideig megmagyarázhatatlanul úgy érzed magad, mintha rád építettek volna valami felhőkarcolót, s nem elég, hogy annak a súlyát kell cipeld a hátadon, a benne lakó idegesítő embereket is el kell viselned? Mielőtt önként bevonulnál a diliházba, ülj le egy percre, s kezdj el gondolkozni a nap történésein. Gondolj vissza, ma hányszor szólaltál meg, kinek mit vágtál a fejéhez, vagy miért idegesített fel a másik. Mondták már az okosak, hogy az ember közérzete, betegsége vagy éppen felépülése az agy működésétől függ. Ha az elme azt a parancsot kapja, hogy minden rossz, s ennél már csak rosszabb lehet, természetes, hogy nem is fog a rossz ellen tenni semmit. Egy jó példa erre a társasjáték.
Ha elveszít az ember sorozatban egy-két partit, utána az esetek többségében már nem fordul a kocka. Mert – bár nem mutatja – azt gondolja magában, már nem tudja az előnyét visszaszerezni.
Ennél bántóbb, vagy súlyosabb következményekkel járhat az, amikor társainkkal kölcsönhatásban befolyásoljuk egymás életét. Az érzékenyebbek bele is tudnak betegedni egy-egy történésbe, ha túl komolyan veszik azokat. S ennek fegyvere legtöbbször a kommunikáció, amit határtalanná tett az internet. Fapofával bepötyöghetjük pár mondatban a másikat gyalázó gondolatainkat, sőt olyanokat is írhatunk, amit elmondani sosem mernénk. S közben egy pillanatra sem gondolunk arra, hogy a célszemély önérzete mennyire sérült. Itt már csak egy dolog nem tiszta: ha egyszer úgy vagyunk teremtve, hogy társas lények legyünk, és oly nagy vágyat érezzünk a jogtalan kritika, lehúzás, becsmérlés, rágalmazás, vádaskodás iránt, miért nem kaptunk egyúttal egy olyan kis szervet is, amely azonnal érzékelteti, miként éreznénk magunkat fordított esetben. Biztos vagyok benne, hogy sok papír, oldal, börtöncella és gumiszoba üresen maradna, s a gyerekeknek sem lenne az a kényszerképzetük, hogy csak akkor tudják megvédeni nagykorukban magukat, ha olyan erősek lesznek, mint legalább Superman.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.