2009. július 02., 11:492009. július 02., 11:49
A kikapcsolódásról mindig az jut eszembe, hogy amikor eldöntöm, „na most aztán jól kikapcsolódom”, akkor mindig bekapcsolódom valamibe. Például kitaláltam, milyen jó kikapcsolódás lenne számomra, ha én is tagja lehetnék egy civil szervezetnek. Mert a „civilkedés” szimpatikus tevékenység: jönnek-mennek az emberek, „fontoskodnak”, kikapcsolódás gyanánt egy jó ügyet szolgálnak. Így lettem állatvédő.
Aztán civiltársaimmal szerveztünk egy konferenciát, aminek a végén félúton a zombi és „agyilag zokni” állapot között belém hasított a felismerés: na, ebbe az állatvédelmi históriába jól bekapcsolódtam. Eldöntöttem, hogy sebaj: hazamegyek, vízszintesbe helyezem magam és „semmit csinálok”. Igen, így „semmit csinálok”, hogy véletlenül se legyen dupla tagadás a mondatban, mert az ember elméje – ha úgy tetszik, modern kifejezéssel élve, szoftvere – igen furcsa természetű, és hajlamos szó szerint értelmezni dolgokat.
Azonban még mielőtt felvehettem volna ama áhított vízszintes pózt, megszólalt az elmémben a figyelmeztető csengő: „kiállítás a múzeumban!” Fáziseltolódással érkezett a löket adrenalin, szinte tapinthatóan éreztem, amint végigáramlik az idegpályáimon. Megszűnt a félzombi állapot, már nem fájt a hátam sem... Vettem a pénzkereső táskámat, és „kihegyezett tollal, csőre töltött fényképezőgéppel” irány a múzeum.
Elvégre egy kiállítást elvből sem hagynék ki. Este azzal a megnyugtató gondolattal tértem nyugovóra: na, majd holnap lesz az a nap, amikor „semmit csinálok”, de ez alkalommal ezt nagyon jól fogom csinálni. Csak fekszem az ágyban, de nem nézem még a plafont sem, mert az már cselekvés. Azonban reggel frissen és üdén már azon agyaltam, hogyan is juthatnék el egy távolabbi településre, ahol igen fontos esemény lesz.
S akkor most kanyarodjunk vissza a kikapcsolódáshoz és ahhoz a sarkalatos kérdéshez: mikor is lesz ez? Jó kérdés... De azt hiszem, ha egy szép napon arra eszmélnék, hogy lebegek valahol, „kikapcsolt” állapotban, „semmit gondolva”, vidáman felkiáltanék: Jé, meghaltam! És meggyőződésem, hogy a következő pillanatban jönne a löket adrenalin, és máris azon agyalnék, mibe is kapcsolódjak be ebben az új helyzetben.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.