Rovatok

Amikor a 90-es években végre rábólintottak a jogtalanul elvett ingatlanok visszaszolgáltatásának megkezdésére, akkor derült ki, hogy az államosításnak nevezett bosszúálló szabadrablás esetleges jóvátételének legnagyobb akadálya nem az időközben meghamisított vagy egyszerűen eltüntetett telekkönyvek, hanem az ország aránylag nagyszámú lakosának a tudatlansága: sokan azt sem tudják, valójában kicsodák, de szájalni és perrel fenyegetőzni tudnak.

Felháborító – háborogtak az illetékesek. Aki nem ismeri a hazai intézkedéseket mozgató fejetlenség, rohamszerűség törvényeit, elcsodálkozna: honnan ennyi eredendő butaság?! Holott a szellemi képességek csökkentsége semmivel sem nagyobb, mint máshol, a történelem viszont a mi tájainkon mostohábban viselkedett.

A főhatalmi hullámzások egyik legszélesebb körben ható velejárója a hivatalos nyelv váltakozása volt: a családnevek hangzás szerinti „átírása”, a keresztnevek lefordítása és mindenekelőtt az ékezeteknek mint fölösleges ékességeknek a szerénységre hivatkozó (!!) hanyagolása.

És így történt meg, hogy tömegesen „változtak át” az emberek anélkül, hogy módjuk lett volna a visszaváltozásra. A beindított visszaigénylésekkor pedig megkezdődött a zarándoklat a közjegyzőkhöz, ahol családtagok, barátok és ismerősök bizonyították, „saját felelősségükre”, hogy az idős szülők azonosak önmagukkal, vagyis az igényléskor bemutatott személyi iratokon szereplő nevek ugyanazok, mint a más időkben kiállított tulajdonlapokon szereplők. Az eljárást nehezítette, hogy gyakran a szülők eredeti írásmódú neve helyett a leszármazottak irataiban már lefordított alakban szerepeltek, és újabb bizonyításra volt szükség a kimagyarázkodáshoz.

Ez az egész labirintuseffektus természetesen nehezítette a tényleges visszaszolgáltatás folyamatát, és sokkal inkább hasonlított a mesék és regék világában megszabott nehézségi próbákhoz, mintsem egy jogállam korrekciós gyakorlatához. Na de a kilencvenes évek óta eltelt húsz esztendő, és még mindig nincs tisztázva mindenütt minden jogigénylés. Mert egy-egy személy önazonosságát valahogy mégis könnyebb igazolni, mint a nálunk felé annyira megszokott utcanév-változtatások miatti különbséget.

S ha egy-egy ingatlan nem is veszi gyakran nyakába a várost, és költözik egyik utcából a másikba, a hatóság beleköt abba, hogy az elvételkor szereplő utcanév nem azonos a maival. Vissza az útvesztőbe! És segítő fonal nélkül éveken át tovább kóvályogni. Mert az idő az könnyen telik!