Amit elveszítünk

Mikor színházba megyünk, már ha valaha megyünk, felvesszük a legszebb ruhánkat, mintha legalábbis mi volnánk a látványosság, és fanyalogva keressük a cigarettánkat a szünetben, ha nem győzött meg eléggé a nagymonológ. Pénteken aztán a saját szememmel láthattam, hogy is kell ezt csinálni. Városunk színházépülete épp 110 éve készült el (egy év alatt, most meg négy éve nem sikerül felújítani, de ez már egy másik mese), s az évfordulón iskolákból, óvodákból elhívott csoportok jöhettek el körülnézni az érdekes, nagy házban. Nyilván a középiskolásokat inkább az érdekelte, hogy ne menjenek túl hamar vissza órára, az ovisok és elemisták viszont szinte hitetlenkedve meresztették a szemüket olyan „banális” dolgokra, mint a kakasülő, a gigászi méretű csillár vagy épp egy egyszerű hang- és fényjáték az elsötétített színpadon. Egy ekkora gyerek nem játssza meg az érdeklődést, semmi oka nincs rá. Ezek a porontyok egyszerűen fel- és elszabadultak. A csoportot szó szerint terelgető fiatal színművész ötpercenként parancsolta ki őket a még közel sem felújított büféteremből, számolgatta, hányan férnek még ki az aprócska teraszra – persze sikertelenül –, vagy figyelmeztette őket, ne hajoljanak ki túlságosan a páholyból. Nyilván esélye nem volt kordában tartani az egyre lelkesebb bolhacirkuszt, de hát mit is várhatunk egy csapat prücsöktől, ha mondjuk lehetőséget kap egy csomó vicces parókát felpróbálni? Vagy bezsúfolódni egy akkora öltözőbe, ahová a fizika törvényei szerint feleakkora csapat sem férhetett volna be. Vagy megfogni a frissen restaurált fal díszítéseit, főképp hogy kiderült, azok igazi aranyból vannak. A világ összes punkzenésze pezsgőt bontott volna, ha látja őket, hiszen bizonyítékát adták, hogy létezik tökéletes és hibátlanul működő, totális anarchia. Egyvalamit azonban nem értek. Hogy lesznek ezekből a lelkes, érdeklődő, csodálkozó kis emberekből hozzánk hasonló létformák? Mindegy – még jó, hogy néha megadatik, hogy egy cseppet zsebre tegyünk abból a varázslatból, amit csak ők látnak.