Amerika, a vízumfegyver és a külhoni magyarok

Ez utóbbi esetben a vízumfegyvert vetette be.

Mint ismert, arra hivatkozva, hogy az elmúlt évtizedben honosított közel egymillió új magyar állampolgárt nem világították át megfelelő mértékben biztonsági szempontból, Washington szűkítette Magyarország részvételét a vízummentességi programban.

Budapest szerint az ügy mögött az áll, hogy az amerikai hatóságok az újonnan honosított külhoni magyarok személyi adatainak kiadását követelték, amit természetesen egy felelősen gondolkodó kormány nem teljesíthet.

Egyrészt a nemzetközi adatvédelmi szabályok miatt is problémás egy ilyen követelés, másrészt viszont komoly nemzetbiztonsági kockázatot is jelent egy másik országnak több százezer állampolgár adatait kiadni – legyen az mégoly stratégiai szövetséges is.

És természetesen az sem utolsó szempont, hogy az érintett külhoni magyarok számára a mindennapi egzisztenciájukat is ellehetetlenítő kockázatot hordozna magában egy ilyen lépés.

Hiszen a szomszédos, a területükön élő őshonos magyar közösséggel szemben gyakran latorállamként viselkedő országok – elsősorban a nyelv- és oktatási törvénnyel a kisebbségek ellen hadjáratot indító, a kettős állampolgárság ellen is fellépő Ukrajna, illetve a kettős állampolgárokat szintén meghurcoló Szlovákia, de a magyar közösség ellen szintén változatos eszközökkel fellépő Románia is – esetében beláthatatlan következményekkel járhat, ha a washingtoni hatóságok valamilyen ürügy – például nemzetbiztonsági kockázatra való hivatkozás – nyomán kiadnák nekik a frissen honosítottak adatait.

Nem mintha a jelek szerint az amerikai illetékesek bármilyen érzékenységet mutatnának a határon túli magyarok problémái iránt.

Ők voltak ugyanis a vízumháború első áldozatai, amikor Washingtonban olyan döntés született, miszerint aki nem a jelenlegi Magyarország területén született, az csak a születési helyén illetékes amerikai diplomáciai képviseleteken igényelhet vízumot.

Egyfelől persze érthető, hogy minden ország igyekszik a lehető leghatékonyabban elejét venni annak, hogy problémás személyek is bejussanak a területére, e gesztus azonban igencsak aránytalannak hat, és gyakorlatilag az összes külhoni magyart megbélyegzi. Arról nem beszélve, hogy a dolognak erősen diszkrimináció szaga van – ám amikor az elkövető a világ egyelőre még egyetlen szuperhatalma, akkor az ilyesmi bocsánatos bűnnek számít.

Pláne, ha olyan kis ország, illetve viszonylag kis létszámú nemzetet érint, mint a magyar.

Mindeközben nagyon nehéz nem arra a következtetésre jutni, hogy az okok között nem csupán nemzetbiztonsági megfontolások állnak, hanem a jelenlegi, balliberálisnak tekinthető amerikai vezetés és a konzervatív, jobboldali magyar kormány között feszülő ideológiai-politikai ellentétek.

Ezek mibenléte közismert: a genderügyektől és az egyéb woke őrültségektől az azonos nemű párok – egyébként például Romániához képest lényegesen szabadabb, jogszabályban is rögzített – jogállásán át az ukrajnai háború kapcsán elfoglalt, egymással szemben álló álláspontig.

A jelenlegi washingtoni adminisztráció haragját a magyar kormányfő már azzal kivívta, hogy több ízben is egyértelműen kifejezte támogatását a most éppen jogi eszközökkel, de politikai okokból ellehetetleníteni kívánt Donald Trump iránt, amire az amerikai kormányzat a balliberális politikai aktivistaként tevékenykedő amerikai nagykövet tevékenységével, most pedig a vízumszabályzat további szigorításával reagált.

Az üzenet egyértelmű: Aki nem lép egyszerre, nem kap könnyített beutazást estére. Vagyis ez valójában súlyos nyomásgyakorlásként tekintendő, amely révén Washington megpróbálja rákényszeríteni Budapestet, hogy a jelenlegi amerikai irányvonal szerint politizáljon.

Mivel a magyar kormány részéről egyelőre nem mutatkoznak ilyen jelek, akár további, Magyarország és a magyar állampolgárok elleni szankciók sem kizártak.

Itt érdemes egy rövid kitérőt tenni Romániára, már ami az Egyesült Államokkal fennálló viszonyt illeti.

Mivel Bukarest nemzetbiztonsági és geopolitikai stratégiája abban merül ki, hogy mindenben megpróbál megfelelni a térségben éppen domináns nagyhatalom érdekeinek, most éppen a washingtoni érdekek szinte kritikátlan kiszolgálása a fő doktrína.

Ez odáig megy, hogy az ezen doktrínát képviselő mainstream, „nyugatos” román média egyes véleményformálói szinte már büntetést követelnek a bukaresti kormányra, ha nem gazsulál minden tekintetben, míg mások kárörvendő publicisztikát írtak a Magyarország elleni amerikai szankciók kapcsán.

Nekik azért figyelmükbe ajánlanánk, hogy az amerikai érdekek jórészt kritikátlan romániai kiszolgálása ellenére a magyar állampolgárok még mindig lényegesen könnyebben utazhatnak az Egyesült Államokba, mint a románok, akiket Washington évek óta azzal kábít, hogy Románia majd akkor kerülhet be a vízummentességi programba, ha a megszabott küszöbérték alá esik az elutasított vízumkérelmek száma.

Visszatérve a magyar ügyekhez: Oroszország kapcsán láthatjuk, hogy nem érdekli, hogy szeretik-e vagy sem, tűzzel-vassal megpróbálja keresztülvinni az akaratát, hogy a birodalmi érdekeit érvényesítse

A mostani lépések alapján nem szívesen írunk le ilyesmit, de olybá tűnik, mintha az Egyesült államok is ezen az úton haladna.

Pedig mi, magyarok sokáig példaképéként, és valóban segítőkésznek tűnő szövetségesként tekintettünk az Egyesült Államokra.

Ehhez képest most azt látjuk, hogy miközben a budapesti amerikai nagykövet a kisebbségi jogokat meglehetősen szelektíven értelmezve az azonos neműek állítólagos magyarországi jogsérelmei ellen emel szót, az amerikai hatóságok pedig először a külhoni magyarokat sújtották diszkriminatív vízumintézkedéseikkel, a kisebbségek jogai iránt állítólag annyira érzékeny tengeren túli nagyhatalom romániai nagykövetei következetesen szó nélkül hagyják az őshonos romániai magyar közösséget ért jogsérelmeket.

A washingtoni külügy éves jogállamisági jelentéseiben ugyan néha említésre kerül egy-egy ilyen ügy, azonban ez legfeljebb figyelmeztetés a román illetékesek felé, hogy azért rajtuk tartják a szemüket, de semmilyen, konkrét következményről, a jogfosztó helyzet orvoslására való felszólításról, pláne szankcióról nem esik szó.

Pedig Romániával szemben is számos eszköz áll rendelkezésre – például akár a vízummentesség szavatolásának a magyar közösség helyzetének javításához kötése.

Ám amíg Románia fekvésénél fogva kulcsfontosságú az Egyesült Államok európai geopolitikai-gazdasági terveinek megvalósítása szempontjából, és amíg a mindenkori bukaresti kormányok készségesen a rendelkezésére bocsátanak mindent ezek megvalósításához, addig nemigen számíthatunk arra, hogy Washington nyilvánosan megdorgálja Bukarestet magyar katonatemetők román csendőri passzivitás melletti, ismételt meggyalázása vagy magyar iskolák államosítása, a magyar anyanyelv-használat korlátozása miatt.

Mindez rendkívül szomorú, mert mi, külhoni magyarok nagy reményeket vetettünk Amerikába, abba, hogy – az emberi kisebbségi jogok védelme melletti elkötelezettségéről szóló kijelentései szellemében – kiáll mellettünk, és odahat, hogy a közép-európai térségben élő, az anyaországon kívül élő magyar közösségek sorsa jobbra forduljon.

Ám azzal, hogy ennek nem sok jelét látjuk, valamint a vízummizériával és a demokrata párti adminisztrációk évek óta tartó hadakozásával a magyar kormány ellen sok anyaországi és külhoni magyarban okozott csalódást. Ami sajnálatos módon oda vezetett, hogy sokan oroszpártiak lettek, mert elhiszik azt a hazugságot, hogy ha már Amerika nem, majd Oroszország elhozza a kisebbségi magyaroknak a Kánaánt. Holott látjuk Ukrajnában, hogy Moszkva milyen „Kánaánt” képes teremteni.

A helyzet talán még menthető – és ehhez vélhetően az amerikai és a magyar fél részéről is szükségesek lennének bizonyos gesztusok.

Ami Washingtont illeti: ha valóban elkötelezett a magyarokkal fennálló jó viszony, valamint az emberi és a kisebbségi jogok mellett, akkor ezt a vízumügy fegyverként való használatának leállításával és a romániai magyar közösség megalapozott jogköveteléseinek valós támogatásával is bizonyíthatja.