És amely az akkori időszak naiv hozzáállását tükrözve mutatja be, milyen idealizált kép élt bennünk, a marxista eszmékben gyökerező kommunista diktatúra alól frissen felszabadult közép-európaiakban az „ígéret földjének” és „a szabadság honának” tekintett Egyesült Államokról.

Az idealizmusból azóta a legtöbbünk kigyógyult, hiszen egyértelművé vált: miközben a washingtoni elit még mindig szereti azt hirdetni, hogy a legnemesebb és legjobb demokratikus eszméket képviseli, így az emberiség jóléte érdekében kötelessége ezeket terjeszteni, valójában minden döntése mögött kőkemény geopolitikai és nemzetgazdasági érdekek állnak, indokolják azt bármilyen hangzatos ideológiával.

Ez ugyanakkor nem változtat azon a tényen, hogy jelenleg még az Egyesült Államok a világ egyetlen szuperhatalma, és a nyugati világ vezető ereje. Igaz ugyan, hogy Kína, illetve a BRICS-csoport többi országa is jelentősebb szerepért jelentkezett be a világpolitikában és -gazdaságban, és ezen országok gazdasági megerősödése révén elkerülhetetlennek tűnik, hogy a washingtoni befolyás a világ többpólusúvá válásával csökkenjen – amit az is előmozdít, hogy a józan eszet és a természet, a fizika törvényeit is tagadni próbáló woke szélsőségesség terjedése miatt az amerikai társadalom végzetesen és jóformán kibékíthetetlenül megosztottá vált –, ám egyvalami bizonyos: Amerika még egy ideig tényező marad.

Különösen a katonailag is szövetségesének számító, demokratikusnak tekintett országok körében.

Nem véletlen hát, hogy az RMDSZ is fontosnak tekintette, hogy Kelemen Hunor elnök vezetésével külön delegációt küldjön Washingtonba, hogy ott az erdélyi és partiumi magyar közösség jogainak helyzetéről tájékoztassa az illetékeseket.

Az időzítés sem volt rossz, hiszen a látogatás alig egy héttel Marcel Ciolacu román miniszterelnök washingtoni útja előtt zajlott, vagyis egy olyan időszakban, amelyben amúgy is jobban figyelnek Romániára, így nagyobb az esélye annak, hogy a magyar közösség jogkövetelései is elérjék az ingerküszöböt – még ha ez nem is jelenti azt, hogy azonnal odahatnak a teljesítésük érdekében.

Románia ugyanis közismerten sajátos viszonyt ápol az Egyesült Államokkal. Ez abban merül ki, hogy külpolitikája nincs – illetve az abból áll, hogy azt teljes mértékben a washingtoni prioritásoknak rendelte alá. Ez azon régi, bukaresti doktrína folytatása, amely szerint a regionális szövetségek másodlagosak, ehelyett az elsődleges fontosságú az, hogy mindig jóban kell lenni a térségben az adott időpontban legnagyobb befolyással rendelkező hatalommal.

Mivel Románia ma is úgy értékeli, hogy a biztonságát nem a környező országok, még csak nem is az EU, hanem a NATO, és azon belül is elsősorban Washington képes megfelelő mértékben szavatolni, ezért mindennél fontosabbnak tekinti a két ország közötti „stratégiai partnerséget”. Ez az érdekházasság azonban a másik fél számára is előnyös – legalábbis addig, amíg úgy értékeli, hogy geopolitikailag fontos számára a térség. Mivel Washington számára ma Ukrajna és az ottani üzleti lehetőségek kiemelt prioritásnak számítanak, az országgal szomszédos Románia fontos logisztikai bázis az ukrán fél támogatásában az oroszokkal vívott háborúban. Mivel pedig amúgy is a NATO keleti határvidékén fekszik, eleve jelentős eleme a szövetségi védelmi rendszernek a keletről érkező potenciális fenyegetésekkel szemben.

Ha pedig ehhez még azt is hozzávesszük, hogy miután a NATO második legnagyobb haderejével rendelkező Törökország vezetője, Recep Tayyip Erdogan a török regionális hatalmi ambíciókat helyezte prioritáslistája élére az amerikai érdekek helyett, Románia jelentősége még fontosabb Washington számára a katonai szövetség keleti, délkeleti végein.

Ebben a kontextusban a stratégiai partnerség abban merül ki, hogy Bukarest egyetlen pisszenés nélkül segíti Washingtont abban, hogy érvényesítse a térségben a stratégiai érdekeit. Cserében a tengeren túli partner ugyan falból esetleg ejnyebejnyézik egy kicsit bizonyos restitúciós eljárások késlekedése miatt, de következmény nincs, valójában elnéző az olyan, számára másodlagos jelentőségű ügyekben, mint az őshonos magyar közösség jogainak korlátozása a máig befejezetlen román nemzetépítés jegyében.

Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy az etnikailag tiszta, vagyis az őshonos magyar közösségtől mentes Románia ideálját célul kitűző mindenkori román kormányoktól és mélyállami szervektől hiába várnánk bármit is – Bukarest csak annak a nagyhatalomnak az utasítására lenne hajlandó bármilyen önrendelkezést biztosítani, amelynek éppen a csatlósául szegődött. Vagyis a helyzet kulcsa jelenleg Washingtonban van.

Anyaországunk, Magyarország ebben a helyzetben ma két okból sem igazán tud segíteni: egyrészt azért, mert fekvése miatt nem számít annyira stratégiai fontosságúnak Washington számára, hogy az cserében gesztusokat tegyen neki ezen a téren. Másrészt pedig azért, mert Budapest enyhén szólva sem állt be a sorba az amerikai érdekeket szolgálandó az ukrajnai háborús erőfeszítések kapcsán, ráadásul a két kormány között ideológiai okokból is ellentétek feszülnek.

Ebben a kontextusban fontos, hogy az RMDSZ nem a tájba simulást választotta, hanem saját külpolitikát folytatva lobbizott Washingtonban a romániai magyar közösség jogai érdekében. Megjegyzendő persze, hogy ebben bizonyára jelentős szerepet játszott az is, hogy jelenleg ellenzékben van.

Mindettől persze még hiába várjuk, hogy Washington rárúgja az ajtót a román kormány illetékeseire, és azonnal kikövetelje tőlük a teljes körű, többszintű autonómiát a magyarok számára.

Hiszen naponta több tucatnyi nép- és érdekcsoport képviselői előszobáznak különböző washingtoni intézményeknél, hogy előadhassák a panaszaikat, és támogatást kérjenek az ügyük számára, és sokan közülük legfeljebb üres ígéretekkel távoznak, mások pedig azzal sem. Az amerikai fél ugyanis mindig azt nézi, hogy milyen ügy támogatása szolgálja a saját érdekeit.

Jelen állás szerint pedig egyelőre úgy tűnik, hogy a demokratikus jogállamisági alapelvek és a mindenféle kisebbségek jogainak tiszteletét harsogó jelszavak ellenére mi, magyarok sokadrangú tényezőnek számítunk, amíg Bukarest minden további nélkül kiszolgálja Washington gazdasági és katonai érdekeit.

Ez a helyzet természetesen tarthatatlan, hiszen a bőrünkre megy. És az amerikai–magyar viszonyt is tovább rontja, hiszen az, hogy Washington rendszerint csak asszisztál a romániai magyar közösség jogainak semmibe vételéhez, csak azok számát növeli, akik az oroszokban látják a megoldást – holott Moszkvából eddig sem származott számunkra, magyarok számára semmi jó, és ezután sem fog. Ám ha ennyire semmibe vesznek Nyugaton, pláne az óceán túlpartján, az elkeseredés csak tovább nő, ami a legritkább esetekben szokta előmozdítani a józan mérlegelést.

A kérdés az, hogyan, milyen eszközökkel lehet Washingtont érdekeltté tenni abban, hogy komolyan vegye az őshonos kisebbségi jogainak tiszteletben tartását Romániában, és tenni is hajlandó legyen az érte. Hogy a mindenkori amerikai döntéshozók is felfogják: nem csupán a magyar közösség jóléte, hanem a térség stabilitása szempontjából is kiemelten fontos és kívánatos lenne, hogy a magyarok azt tapasztalják: Amerika tényleg visszainteget.

Nem pedig beint, ahogy azt most érezzük.