2008. november 27., 00:402008. november 27., 00:40
Közben gondolkodtam, hogyan lehetne a házi kedvenc szükségletének mikéntjét megoldani ebben a csupa beton környezetben. Ha mondjuk a gazdi mindig feltakarítaná kutyája piszkát, az megoldás lehetne. De hányan tennék ezt meg? Én bármennyire szeretném a kutyámat, nem vállalnám be, ahogyan magamat ismerem. Ha megkeresi a kutyasétáltató az első zöldövezetet – ez már ésszerűbb, csak akkor az a probléma, hogy már messziről bűzlik a park, a nyári napozást elfelejtheted a környéken. Igazságtalan lenne annak a kijelentése is, hogy ha ilyen környezetbe költöztél, ne tarts kutyát vagy legyen saját kerted. Bevallom: nem jöttem rá, hogyan lehetne mindenkinek jó eredményre jutni, de legalább óvatosabb lettem. Másnap, mikor elindultam az utcán, nagyon figyeltem, hova lépek. Megdöbbentem, mi mindent ki kell kerülnöm. Kitaláltam, ezentúl nem lépésről lépésre haladok, hanem köpettől köpetig. Mikor kijelenti az ember, hogy „köpök rá!” nem is tudatosul benne, milyen undorító szójárás ez. Az utcán való köpködést igazán el lehet ítélni, nem létszükséglet, még soha nem hallottam, hogy valaki nyáltúltengésbe halt volna bele. Aztán két lépéssel tovább – mintha tudta volna a Szamos menti utca, miért haragszom minden embertársamra –, ahogy felkanyarodtam a hídra, a túloldali bokrok között két nagyon ingatag középkorú férfi eljátszotta, hogy szökőkút: vigyorogva vizeltek bele a Szamosba. Elég is volt ennyi nekem aznapra, már csak azon csodálkoztam, hogy eddig a legnagyobb problémám a kutyaürülék volt. Az állat ugyebár ösztönösen akkor és ott végzi el a dolgát, ahol rájön. Ez természetes. Az, hogy a gazdája csak a tömbház előtti járdáig viszi el sétálni, már nem az állat hibája. És az utcán vizelő, köpködő emberek? Civilizálatlanok? Neveletlenek? Nem tudnám megmondani, de azt biztosan tudom, a háziállatokat hamarabb meg lehet tanítani lehúzni a vécét, mint ezeket az embereket leszoktatni undorító szokásukról. De a gyomorforgással egybekötött cipőmosás még mindig rám vár.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.