Alkotmány, bíráskodás, politika

Az alkotmánybíróság ugyanis a múlt héten kimondta: az államfőnek nincs mérlegelési joga, köteles meneszteni a korrupcióellenes ügyészség vezetőjét, miután az igazságügy-miniszter ezt javasolta. Sőt – ami furcsa és példátlan – azt is megszabta, hogy az elnöknek ki kell bocsátania a Laura Codruţa Kövesi menesztéséről szóló rendeletet. Az ítélet kihirdetését követően a pártoktól kezdve a publicistákon át a civil szervezetekig, de még az egyszerű polgárok jelentős része is azon vitatkozik a közösségi fórumokon, hogy mennyire objektív, illetve mennyire politikai preferenciák által meghatározott döntésről van szó.

Hiszen a talárosok döntése egyértelműen a súlyos szakmai visszaéléssekkel vádolt Kövesit – és rajta keresztül az egész korrupcióellenes ügyosztályt – elhitelteleníteni akaró kormányoldalt hozta kedvező helyzetbe. Ezért aztán a kormánypárti politikusok most sugárzó arccal nyilatkoztatják ki, hogy az államfőnek is tartania kell magát az ország törvényeihez és alkotmányához, és végre kell hajtania az alkotmánybíróság ítéletét, amely ellen nincs, semmilyen formában nem is lehet apelláta. Az ellenzék ugyanakkor – amely korábban, amikor számára kedvező ítéleteket hoztak a talárosok, még szintén így nyilatkozott – most „átpolitizált”, a kormány által leuralt alkotmánybíróságról beszél, és egészen abszurd felvetésektől sem riad vissza abbeli reményében, hogy elszabotálja az ítélet gyakorlatba ültetését: olyan ötlet is elhangzott, amely szerint az elnöknek népszavazásra kellene bocsátania, hogy hajtsa-e végre az ítéletet, vagy sem. Az alkotmánybíróság átpolitizáltságát ostorozóknak mindazonáltal igazuk van.

A jelenlegi rendszerben, amelyben a kilenctagú testület három tagját a képviselőház, hármat a szenátus, a további hármat pedig az államfő nevezi ki kilenc évre, és a korábban kinevezett talárosok mandátumának lejártával, három évente neveznek ki három új alkotmánybírót, borítékolva van az, hogy a bírákat politikai alapon választják ki. A parlament két házának jelöltjei mindig az aktuális kormánytöbbség politikai szempontjai alapján kerülnek a testületbe, míg az államfő kinevezettjei – amennyiben a kormánnyal szemben álló politikai oldalt képvisel – az ő politikai oldalának preferenciáit tükrözik. Ebben a felállásban pedig mindig az az oldal reménykedhet több, számára kedvező ítéletben, amelynek éppen több embere van a testületben.

Az is tény, hogy a talárosok jelenlegi döntésükkel alaposan belenyúltak Románia politikai berendezkedésének alakulásába, és eltolták az országot a félelnöki rendszerből a parlamenti felé. Az ítélet ugyanis egyszerű, protokolláris szereplővé fokozza le az egyébként eddig erős jogkörökkel rendelkező, és erős legitimitású – mivel a polgárok által közvetlenül választott – államfőt. És az is nagyon valószínű, hogy a mostani döntésben nem kis szerepet játszott az, hogy a testületben többségben vannak a jelenlegi kormányoldalhoz közel álló tagok.
Ugyanakkor ne essünk abba a hibába, hogy az államfőt makulátlan lovagnak tekintjük, aki a vizek fölött lebegve semleges szereplőként őrködik az alkotmányos rend fölött. A mindenkori elnök nem a semmiből érkezik, pártpolitikusként kezdi a karrierjét, és az eddigi példák alapján nem is veti le politikai szimpátiáit, hiába kellene az alkotmány értelmében politikailag semlegesen működnie. A legfőbb példa erre a jelenlegi államfő, aki a mostani ellenzék legnagyobb pártja, a liberálisok éléről került az elnöki székbe, és aki most – mivel az ellenzéki oldal szétesett és tehetetlen – elvállalta a kormánnyal szembeni, jóformán egyszemélyes ellenzék szerepét. Miközben saját volt pártjának kilengéseit rendszeresen elnézi, elég csak arra emlékezni, hogy az egyébként német származású – igaz, magát román nemzetiségűként feltüntető – elnök a nyilvánosság előtt egyszer sem szólt rá az utóbbi évben egyre többször soviniszta módon megnyilvánuló liberálisokra. (A jövő évi elnökválasztáson ez is lebegjen majd azok szeme előtt, akik esetleg részt kívánnak rajta venni, és azért szavaznának Johannisra, mert kisebbségi származású).

A jelenlegi kaotikus helyzet megoldása nem könnyű. A jövőre nézve ugyanakkor mindenképpen segítené az ilyen helyzetek kialakulásának megelőzését, ha az alkotmánybírákat szigorúan szakmai, nem pedig politikai alapon neveznék ki. És a hatalmi ágak szerepének egyértelműbb, alkotmányos meghatározása is elengedhetetlen lenne. A kérdés csak az, hogy megvan-e erre a politikai akarat a politikai paletta összes szereplőjében. A mindenkori ellenzék számára ugyanis csak addig problémás az alkotmánybíróság átpolitizáltsága, amíg egy ciklusváltás után ők kerülnek olyan pozícióba, hogy érdemben beleszóljanak a taláros testület összetételébe, és végül az ő embereik kerülnek többségbe.