2009. november 10., 10:352009. november 10., 10:35
Mert hát ki ne vágyna arra az erdélyi magyarság soraiból, hogy a nemzeti identitása ne rontsa az életesélyeit, hogy a szülőföldjén maradva váljék a magyar állam polgárává, hogy ne Bukarestet, hanem Budapestet tekinthesse a fővárosának.
A szíve mélyén majd mindenki vágyik rá, de saját vágyait is elfojtja, megpróbálja a realitásokhoz igazítani. Amikor az erdélyi magyar politikusok az autonómiát hangoztatják, eleve kompromisszumos megoldást javasolnak, és ma még ez a kompromisszum is távolinak, elérhetetlennek tűnik.
Sokan fásultak már bele, sokan legyintenek: „á, nem lesz abból semmi!” És vissza is kérdeznek: „el tudod képzelni, hogy Traian Băsescu, Mircea Geoană vagy Crin Antonescu egyszer csak belátja, mégiscsak autonóm státust kellene biztosítani a Székelyföldnek?” Nos, az ilyen évfordulók adnak alkalmat arra, hogy – legalább gondolatban – felül tudjunk emelkedni kishitűségünkön.
Nem kell hozzá egyéb, csak visszaidézni mondjuk az 1988-as évet. Arra gondolni: hihetőnek tűnt volna-e akkor a két Németország egyesülésének a megjövendölése? Volt-e okuk a kelet- és nyugatnémeteknek arra, hogy reménykedjenek? Aligha. Az akkori idők még a mainál is reménytelenebbeknek tűnhettek. Generációk nőttek fel a szétszakítottság tudatában, mindkét oldalon sokan tartották már természetesnek, hogy két Németország szerepel a térképen. A berlini fal leomlása, a német újraegyesítés arról is szól, hogy a nyugat-német politikai osztály tudta, mi a dolga, és élni tudott a lehetőséggel.
Ezt kell megtanulnunk a németektől. Mert amiként a múltban, úgy a jövőben sem méri egyformára lépteit a történelem. Akár már holnap is előfordulhat, hogy ismét nagyot lép. E nagy lépéseknek pedig azok lehetnek a nyertesei, akik nem adták fel a reményt, akiket a változások felkészülten találnak.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.