2010. november 04., 10:582010. november 04., 10:58
Ez alatt az idő alatt azonban én csak azokon az áldott éjjeleken aludtam jól, amikor nem volt itthon. És ugyanezeken az áldott és ritka nappalokon írok fejfájás és idegbaj nélkül. Úgyhogy valószínűleg az elmúlt másfél hét alatt annyit öregedtem, hogy – szégyen, nem szégyen – én lettem az a bizonyos elviselhetetlen szomszéd, aki bizony felkopog a plafonon keresztül, ha éjnek évadján nincs nyugalma. Atyavilág, mindig féltem attól, hogy egyszer én leszek az. Tudják, az a zsörtölődő néni, akinek semmi nem jó, és már akkor rikácsol, ha valaki odébb tol egy széket a lakásban.
Visszasírom az előző lakót. Egy rendőr volt, fiatalember. Naponta nagyjából kétszer hallottuk, hogy létezik: reggel, amikor zuhanyzott és este, amikor elmosogatott. Másik városba járt a lelkem szolgálni és védeni, áldja meg a Fennvaló a dolgos kis kezit, mégpedig minden reggel hétre. Az igaz, hogy egyszer úgy eláztatta a lakásunkat, hogy hetekig a tömbház falán kívülről is látszott a vízfolt, és sokáig nem mertük használni az elektromos berendezéseket, de nem tehetett róla. Kora reggel volt, ő már akkor a munka mezejére lépett, eldurrant a cső a konyhájában, megesik az ilyen. Könnyedén megbocsátanám minden bűnét, ha visszajönne.
Emlékszem, lelkes állatbarát lévén pár éve végtelenül felháborodtam, amikor a városvezetőség a kutyatartást próbálta szabályozni. Valamelyik este, olyan tizenkettő körül aztán meghallottam (igen, már bizony átmentem Sherlock Holmesba), hogy az új lakók bizony egy kutyust egzecíroztatnak. Másnap szegény pára végigvonította a délelőttöt, mert egyedül hagyták itthon. A harminc négyzetméteres, erkély nélküli lakásban. Most persze én lennék a legboldogabb, ha annak idején életbe lépett volna a szabályozás, hogy kutyát tömbházba csak akkor lehet hozni, ha a lépcsőház lakóinak mindegyike beleegyezik, talán megfoghatnám őket a dologgal, mert engem biza meg nem kérdeztek. Mindegy. Maradok egy-egy csőre töltött seprűnyéllel mindkét szobában, és öregasszonyosan kopogok addig is, ha nem hagynak élni.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Habár a tavaly novemberi államfőválasztás eredményének érvénytelenítése ismét alátámasztotta a mondást, hogy Romániában bármi megtörténhet, sőt annak az ellenkezője is, mégis nagyobb a valószínűsége, hogy május 19-étől új államelnöke lesz az országnak.
Függetlenül attól, hogy valaki kedvelte-e Ferenc pápát, sőt attól is, hogy az ember katolikus vagy protestáns, egy dolog kijelenthető: az egyházfő sokat tett a magyarok – köztük kiemelten az erdélyi magyarok – ügyének ismertebbé tételéért a világban.
Az idei húsvétvasárnap, Krisztus feltámadása másnapján „távozott a mennybe” Ferenc pápa, Szent Péter utódja.
A fene akarta így húsvétra összetiszázni magát, de nehéz szó nélkül elmenni amellett, hogy egyesek épp akkor szeretnék Erdélyt is „elárasztani”, amikor kiderült: a párt EP-képviselői a saját országuk, saját nemzetük ellenében tevékenykednek.
Securitatés nyomozati anyagot, illetve ebből származó politikai per- és büntetés-végrehajtási anyagot lapozok újra.
Maximális fokozatra kapcsolt a romániai államfőválasztás kampánya.
Valljuk be: igazából inkább akkor lepődtünk volna meg, ha a román hatóságok a múlt heti kolozsvári incidens nyomán készségesen beismerik, hogy egy román férfi annak nemzetisége miatt bántalmazott egy magyar fiatalt.
A Magyar értelmező kéziszótár a címben szereplő szösszenet fogalmát így határozza meg: „nagyon rövid vázlat, töredékszerű írói mű”.
Persze sejthető volt, hogy kutya nehéz lesz Ukrajnában nem hogy békét, de akár csak fegyverszünetet teremteni – de csak most látszik igazán, mennyire az. Főleg úgy, hogy Európa gyökeresen más módon szeretné elérni, mint Donald Trump.
Emil Boc sokáig nem tért magához a multikulturalitás reklámarcaként vigyorgó városképét orrba vágó ökölcsapástól, és napokon keresztül azon morfondírozott a hirtelen köré épült szorító sarkában, hogy ezt a telitalálatot hogyan magyarázza ki.
Látogatottsági adatok