2012. július 03., 09:442012. július 03., 09:44
Persze kislánykoromban én is csoszogtam jobbra-balra anyám gálacipőiben, illegettem magam a kendőivel meg a szoknyáival, de attól a pillanattól, hogy elég nagy lettem ahhoz, hogy már ne legyen szükségem evezőre a harmincnyolcas méretű lábbelihez, azon nyomban átnyergeltem a bakancsra és a teniszcipőre. Gimnazistakoromban mondogatta is anyám eleget, hogy nem a legcsinosabb a krumpliorrú fekete bőrcsuka a nyári ruhácskához, de szavai süket fülekre találtak, akkor ugyanis minden magára valamit adó rockerlány így járt, és természetesen én sem maradhattam le. A levét most iszom. Ott tartok ugyanis, hogy tényleg csak olyan alkalmakra veszek fel magassarkút, amikor nagyon muszáj, másfelől tudom, hogy biztosan csak az autótól az asztalig kell eltipegnem – például egy esküvőn. Az év többi napján pedig, már csak a munkámnál fogva is, kénytelen vagyok a kényelmet előnyben részesíteni az esztétikummal szemben, hiszen elég sokat járok gyalog, lótok-futok, közben egyszerre fotózok és jegyzetelek, és még így is gyakran elbotlok, mert arra már nem marad agyi kapacitásom, hogy a lábam elé nézzek.
Az egésszel nem is törődnék, ha tegnap nem kaptam volna ajándékba egy álomszép cipellőt. Csodás alakja van, semleges színe, finom anyaga – csak egy a baj: akkora a sarka, hogy nemcsak az egyensúlyom megtartásáért kell megküzdenem, ha felveszem, de a tériszonyommal is fel kell vennem a harcot. Azt már eldöntöttem, hogy az idei esküvők legalább egyikére biztosan felveszem majd, de azt hiszem, kénytelen leszek előbb gyakorolni. Persze először szigorúan otthon, hazai pályán, ahol legfeljebb a férjem röhöghet rajtam. Később már a sarki boltba is elmerészkedhetek benne, és ha már nem érzem úgy, hogy gólyalábakon járok, megkockáztathatom egy diszkrét sajtótájékoztatóra is. Megérdemlem, hogy legalább bokától lefelé igazi nő legyek – pontosabban ez a szép cipő megérdemli ezt tőlem.
Ahogy az várható volt, a megszorító intézkedések miatt egyre durvábbak a viták a PSD és a PNL között, a PSD pedig olyan beleéléssel játssza az ellenzéki párt szerepét, hogy a végén még tényleg elhisszük: hajlandó felrobbantani a koalíciót.
Trump végül mégis a háborút választja a béke helyett? – tették fel sokan a kérdést azt követően, hogy az amerikai elnök bejelentette: növelik az ukrajnai fegyverszállításokat, és 50 napos ultimátumot adott Putyinnak az ukrajnai háború befejezésére.
Ellopták a magyarok Erdélyt, egész Románia élőben nézte, csak épp nem látta, mert a székely furfang fél órára lekapcsolta a villanyt.
Fogjuk meg, s vigyétek! Így foglalható össze Románia vezetőinek az álláspontja azzal a felvetéssel kapcsolatban, hogy a saját fizetésük egy részéről lemondva személyesen is járuljanak hozzá Románia államháztartásának a kiegyensúlyozásához.
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.