A koronavírus leckéje – avagy a természet visszavág

Az általa okozott világjárvány a Jóisten mindenekfelettiségét hirdeti. Arra figyelmeztet, hogy rövid távon győzelmet arathat, csatákat nyerhet az emberiség, a háborút azonban elveszíti, amennyiben ellenszegül a természet erőinek. Sőt, szánalmassá, tragikomikussá válhat alkotója szemében. Hiába ragaszkodik görcsösen mesterséges megvalósításaihoz, a természet erői felett nem arathat végső győzelmet.

Érdemes megszívlelnünk a pestisjárványokkal járó következtetéseket

Járványok mindig előfordultak az emberiség története során, sőt azon kívül is az állatvilágban. A középkorban a gyógyíthatatlannak tartott pestis és lepra, a nagyon ragályos fekete himlő, a víz útján terjedő kolera és tuberkulózis, az első világháborút követő spanyolnátha, a kétezres évektől a légúti panaszokat okozó SARS. Mindannyian az emberiség mesterséges mozgásának a termékei háborús vagy békeidőben. A selyemúton keresztül terjedő pestisjárványoktól az állandó nyüzsgés-mozgás, utazás során hurcolt koronavírusig. A megelőzéshez bevezették, és azóta is alkalmazzák a karanténba helyezés módszerét, a misztikus negyven napon át tartó elkülönítést. Közben azonosították a kórokozókat, rengeteget fejlődött az orvostudomány.

A középkorban hatalmas erővel dühöngő „fekete halál”-járványok társadalmi hatásai gyökeresek voltak, hiszen az emberiségnek szembesülnie kellett élettere és mentalitása korlátaival. Érdemes megszívlelnünk a pestisjárványokkal járó következtetéseket: „Megrendült a vallásos hit, a társadalmi rend, a középkori statikus világkép, meglazultak a családi kapcsolatok, megszűnt a közbiztonság, a városi közigazgatás, az áruforgalom; a városok túlélői a teljes aszkézis és a féktelen hedonizmus között hányódtak ide-oda. A halál képe mindent beárnyékolt, s a carpe diem vigasza felett ott lebegett a memento mori fenyegetése. Egyetlen haláltánc volt az élet, mivel akkor a halál nem volt társadalmi tabu, mint korunkban.” A lakosságot megtizedelő járvány túlélői hálából – ma már számos város főterén megtalálható, kultúrtörténeti jelentőségű – pestisoszlopokat állítottak. Levonták a következtetéseket, emlékeztek a halálra, és isteni áldásként megőrzött életüket folytatták. A teremtés és a természet rendje szerint. A természet szelekciójaként elfogadva a járvány létezését.

Felbecsülhetetlen gazdasági veszteségek, beláthatatlan következmények

Az állatvilág nem a demokráciára épül, a nagy oroszlánt nem a kis egerek „szavazata” teszi az állatok királyává. Az ember élete azonban manapság a lehető legszorosabban (időnként görcsösen, természetellenesen, már-már aberránsan) kötődik az emberi jogok egyenlőségéhez, a hátrányos helyzetűek felkarolásához, a rászorulók pozitív diszkriminációjához. A demokrácia szószólói a kötelezettségeket azonban nem hangsúlyozzák eléggé, ezért sokszor az azoknak eleget tevők válnak hátrányosan megkülönböztetettekké. Egyetlen példa csupán: a liberális társadalmak többet foglalkoznak a migránsok helyzetével, mint a többséget kitevő saját polgáraik érdekeivel, pedig előbbiek, többek között – ma már kimondhatjuk és ki is kell mondanunk – potenciális egészségügyi kockázat forrásai lehetnek.

Az istenfélő keresztyén ember elfogadja a Teremtő mindenekfelettiségét, a szabadelvű személy saját kezébe helyezi sorsát. A világjárvány beköszöntével más-más ideológiák alapján egyetértettek a legfontosabb, humánus teendővel: az emberi élet védelme bármely áron! Járványügyi intézkedések, határzár, szükségállapot. Felbecsülhetetlen gazdasági veszteséggel, beláthatatlan következményekkel. A legyengült szervezetű, betegségekkel küszködő, idős személyek életben maradási érdekének lett alávetve az életerős, otthonaikban karantén-tespedtségre ítélt, kiürülő pénztárcájú többség. De vajon mégis milyen áron?

Érdekes kísérlet lenne, legalábbis elméleti síkon, ha egy-egy ország, országcsoport nem hozna drasztikus és költséges intézkedéseket a járvány megfékezésére, hanem a természetre bízná. A minimálisan elvárt megelőzésen túl hadd terjedjen a vírus, és betegítse meg, majd immunizálja a lakosság jelentős részét. A munkaképesek úgyis túlélik, a nyugdíjasok pedig ezentúl kevesebbe fognak kerülni a kisebb veszteségekre számító nemzetgazdagságnak. Mondhatnánk, hogy ez nem lenne sem emberséges, sem szolidáris, legfeljebb kifizetődőbb.