2011. július 27., 09:352011. július 27., 09:35
Mindig, mindenhol voltak olyanok, akik az átlag fölött kaptak, és olyanok is, akik afféle támogatási károsultnak tekintették magukat. Így az emberi szolidaritás 1989-es érzését részben a segélyek miatt váltotta fel a gyanakvás, az irigykedés, a vádaskodás szelleme. E régi emléket a forradalmárjuttatások tervezett megvonása körüli felháborodás idézte fel. Olyan emberek is acsarkodnak a kormány nyirbáló szándéka ellen, akik 1989 decemberében, a forradalmi napokban legfeljebb abban reménykedtek, hogy nem találja el őket a golyó. Amiként a segélyeket sem a megsegítettek, úgy a forradalmárjuttatásokat sem a forradalmárok kérték. Ezekkel a posztkommunista baloldali kormányok próbálták lekenyerezni a társadalomnak azt a rétegét, amelytől talán a legjobban tartottak. Így születtek azok a jogszabályok, amelyek furábbnál furább jogokat juttattak a forradalmároknak.
Az ingyenes sírhelyre, tömegszállításra, vonatjegyekre vonatkozó előírásokat még meg lehet valahogy magyarázni. Az olyan kitételeken azonban, hogy a forradalmároknak versenytárgyalás nélkül biztosított kereskedelmi helyiség jár, vagy amilyen a kezdeti adómentesség, majd a nyugdíjjáradék volt, hangosan hahotázhattak a közgazdászok. Juttatásaikkal a baloldali kormányok többes célt valósítottak meg. A maguk klientúrájává alakították a forradalmárszervezeteket, de munkát is adtak nekik. Ezek már nem a ’89-es vérengzések rejtelmeit firtatták, hanem hogy miként szerezhetnének érvényt a törvényben biztosított jogoknak. A juttatások utáni hajsza pedig teljesen hiteltelenítette a forradalmártársadalmat. És fel is hígította, korrumpálta. Hiszen olyanok is vágytak a forradalmárigazolványra, akiknek alig volt közük a ’89-es eseményekhez. Nem véletlen, hogy ma alig akad olyan forradalmárszervezeti vezető, akinek a nevére a forradalom hevületében lehetett volna felfigyelni. A forradalmárság ma már nem erkölcsi kategória, hanem üzlet. A kérdés pedig az, hogy meddig jár a forradalmi ingyenebéd?
Trump végül mégis a háborút választja a béke helyett? – tették fel sokan a kérdést azt követően, hogy az amerikai elnök bejelentette: növelik az ukrajnai fegyverszállításokat, és 50 napos ultimátumot adott Putyinnak az ukrajnai háború befejezésére.
Ellopták a magyarok Erdélyt, egész Románia élőben nézte, csak épp nem látta, mert a székely furfang fél órára lekapcsolta a villanyt.
Fogjuk meg, s vigyétek! Így foglalható össze Románia vezetőinek az álláspontja azzal a felvetéssel kapcsolatban, hogy a saját fizetésük egy részéről lemondva személyesen is járuljanak hozzá Románia államháztartásának a kiegyensúlyozásához.
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
szóljon hozzá!