Elmondta, hogy a függőség megállapítása a kontrollvesztéssel hozható összefüggésbe, amely egyrészt az elfogyasztott adag mennyiségére, másrészt viszont a fogyasztás időzítésére vonatkozik: az érintett elkezd nem megfelelő helyzetekben inni, olyankor is, amikor más feladatai lennének. Szakemberek egy teszt segítségével le tudják mérni, ha létrejött a függőség, ami – mint megtudtuk – kezelés során sem visszafordítható a kontroll visszaállítása szempontjából. „Egy kontrollvesztett személy, még ha két évig absztinens is, többé nem lesz szociális ivó, csak teljes nem-ivó” – részletezte.

Geréb Tünde elmondta, hogy a segítségnyújtás első lépése informálni az érintettet arról, hogy a függősége probléma, ugyanakkor kiemelten fontos azt is elmondani, hogy létezik rá megoldás. „Tapasztalatom szerint nagyon lényeges, hogy ez utóbbi elhangozzon, ugyanis a függőket rendszerint két dolog gátolja abban, hogy terápiára járjanak: egyrészt a szégyen, ami látszólag egy erkölcsi szempontból érintett működés eredménye, másrészt az erős reménytelenség, ami miatt nem hiszik vagy nem is tudják, hogy lehet ebből kiút” – magyarázta.

„Ha nem mész terápiára, majd mi megyünk érted”

A beavatkozásnak és a kezelésnek a probléma súlyosságától függően több fokozata lehet, első lépésként a szakember azonban mindenképp az állapotfelmérő konzultációt ajánlja, amely segítségével felmérik a függőség súlyosságát. Sokszor évek telhetnek el, amíg az érintett ráveszi magát, hogy terapeutához menjen, ezért a szakember kiemelte, hogy létezik az ún. „Arise” módszer, vagy családi intervenció, amelyet akkor alkalmaznak, amikor a hozzátartozó telefonon abban kéri a szakember segítségét, hogy hogyan segítsék a szenvedélybeteget abban, hogy jelentkezzen tarapiára.

Geréb Tünde elmondta, hogy a módszer tulajdonképpen egy háromlépcsős folyamat: először telefonon konzultálnak arról, hogy a szenvedélybeteget informálják a terápia lehetőségéről. Abban az esetben, ha nem akar részt venni, ajánlják, hogy lehetőleg mindenki, aki a családban közelről érintett, elmenjen a szenvedélybeteg tudtával egy terápiás ülésre.

Mint mondta, sokszor ez már elég arra, hogy a függő eljöjjön, azonban ha mégsem teszi meg, következik a harmadik, azaz a határhúzás fázisa. A családon belül ugyanis a túlsegítés tendenciája révén általában kialakul a kodependencia, amikor a hozzátartozók túlsegítik a függőt, egyfajta védőhálót alakítva ki körülötte. Kiemelte, hogy ezen a szinten hagyni kell, hogy az érintett szembesüljön tettei következményeivel, esetenként akár az időszakos különköltözés által. „Egy jól kipárnázott családi fészek évtizedekig konzerválhat egy függőséget, az érintett pedig nem kerül válsághelyzetbe. Nagyon fontos tehát, hogy a hozzátartozó eljöjjön a konzultációra, hiszen ilyen helyzetben egyedül ő képes tenni azért, hogy ez az idő lerövidüljön” – hívta fel a figyelmet.

Az absztinencia nem cél, hanem feltétel

Mint mondta, a gyógyulás szempontjából kiemelt jelentőségű, hogy a függő körül egyfajta segítőháló épüljön ki, ami az orvos, a pszichológus és a szociális munkás hármasából áll, illetve ide tartozik még a lelkészi segítség is. Szakemberek úgy tartják, hogy a függőség egy testi-lelki-szociális és spirituális probléma, ezért a segítő területek közti együttműködés nagyon fontos lehet, hogy az érintett eljusson az éppen szükséges gondozói területre.

Ez jelenti a józan, kiegyensúlyozott életvitel kialakítását, amely által hosszú távon fenntartható marad az absztinencia meg a jólét. „Az absztinenciát nem célnak, hanem feltételnek tekintjük, enélkül nincs segítőmunka. Ezt kell mihamarabb és minél biztosabban létrehozni, hogy utána beinduljon a változás a kapcsolatok, a munka, illetve az egészség terén” – egészítette ki.

Sok fórum létezik, amely által akár évtizedekig is kapcsolatban maradhatnak a kialakult közösséggel, amely nem csak abban segíti a résztvevőket, hogy tiszták maradjanak, hanem abban is, hogy tapasztalataikat továbbadva támogassák a többi szenvedélybeteget – tette hozzá.