Van kiút a függőségek útvesztőjéből – Geréb Tünde pszichoterapeuta a szenvedélybetegség kezeléséről

Akármerre járunk, a szenvedélybetegség számos formájával találkozhatunk: a leggyakoribbak azok a szerfüggőségek, mint az alkohol- vagy a drogfüggőség, de kialakulhat a függőségi viszony bizonyos viselkedés vagy tevékenységek mentén is. Ilyen például az evés-, a játék-, a számítógép-, de akár a munkaszenvedély is. Bármelyiket is vennénk górcső alá, Geréb Tünde pszichoterapeuta úgy véli, valamennyi mögött ugyanazt a pszichológiai dinamikát fedezhetjük fel.

Geréb Tünde rendszerszemléletű pszichoterapeuta, párokkal és családokkal is dolgozik. A rendszerszemlélet egyik alapelve szerint az egész több, mint részeinek összege. Minden részlet csak az egész kontextusában érthető meg helyesen, bármely rész változása kihat a többi részre is, miközben a rendszer szabályozza önmagát. Geréb Tünde a szenvedély- és a más eredetű lelki betegségek esetében nem tesz különbséget a környezeti hatások és a veleszületett hajlam közt. Véleménye szerint ez utóbbi alatt kevésbé a genetikát, mint inkább a lelki sérülékenységre való hajlamot, illetve egyfajta érzékenységet kell értenünk.

A környezeti hatások szempontjából azonban kiemelte, hogy nem elhanyagolható a családból hozott stresszkezelési módszer mintája, amit az egyén önkéntelenül is elsajátít, és később a saját életében alkalmaz.

Véleménye szerint a szenvedélybetegség gyökere első sorban a családi rendszerben keresendő, a terápia alkalmával viszont nem csupán a szenvedélybetegséget keresik vissza az előző generációkban, hanem bármit, ami sérülésre okod adhat, legyen szó traumáról, veszteségről vagy feldolgozatlan eseményről. „A terápia arra vállalkozik, hogy a függőknek egy másfajta megoldást nyújtson a már kialakult sérülések kezelésére. Nem csak az aktuális helyzeten, visszafelé is kell dolgozni: minden terápia alapja a múltfeldolgozás” – vázolta fel.

Az erdélyi szenvedélybetegeken segítő Bonus Pastor Alapítvány jelenleg Székelyudvarhelyen dolgozó munkatársa tisztázta, hogy a betegség kialakulása szempontjából szer-, illetve folyamatfüggőség közt sem teszünk különbséget, és a gond sok esetben egy társadalmilag elfogadott helyzetből növi ki magát problémává. Az alkoholfogyasztás példájával élve elmondta, hogy eleinte az egyén szociális ivó, majd a nyomás súlyosbodásával egyre sűrűbben kezdi használni az adott szert, míg létrejön az ún. abúzus, azaz a visszaélés fázisa: a veszélyes ivás. Mint mondta,

az egyén nehezen tudná megmondani, hol húzódik a határ, és mikor csúszik át függőségbe, szakmai szemmel azonban ez pontosan meghatározható.

Elmondta, hogy a függőség megállapítása a kontrollvesztéssel hozható összefüggésbe, amely egyrészt az elfogyasztott adag mennyiségére, másrészt viszont a fogyasztás időzítésére vonatkozik: az érintett elkezd nem megfelelő helyzetekben inni, olyankor is, amikor más feladatai lennének. Szakemberek egy teszt segítségével le tudják mérni, ha létrejött a függőség, ami – mint megtudtuk – kezelés során sem visszafordítható a kontroll visszaállítása szempontjából. „Egy kontrollvesztett személy, még ha két évig absztinens is, többé nem lesz szociális ivó, csak teljes nem-ivó” – részletezte.

Nem új keletű gondolat, hogy a gyógyulás kizárólag a felismerés után veheti kezdetét, de ezt rendszerint a hozzátartozók, a barátok vagy a munkáltató veszi észre hamarabb, így általában ők a „küldőszemélyek”.

Geréb Tünde elmondta, hogy a segítségnyújtás első lépése informálni az érintettet arról, hogy a függősége probléma, ugyanakkor kiemelten fontos azt is elmondani, hogy létezik rá megoldás. „Tapasztalatom szerint nagyon lényeges, hogy ez utóbbi elhangozzon, ugyanis a függőket rendszerint két dolog gátolja abban, hogy terápiára járjanak: egyrészt a szégyen, ami látszólag egy erkölcsi szempontból érintett működés eredménye, másrészt az erős reménytelenség, ami miatt nem hiszik vagy nem is tudják, hogy lehet ebből kiút” – magyarázta.

A beavatkozásnak és a kezelésnek a probléma súlyosságától függően több fokozata lehet, első lépésként a szakember azonban mindenképp az állapotfelmérő konzultációt ajánlja, amely segítségével felmérik a függőség súlyosságát. Sokszor évek telhetnek el, amíg az érintett ráveszi magát, hogy terapeutához menjen, ezért a szakember kiemelte, hogy létezik az ún. „Arise” módszer, vagy családi intervenció, amelyet akkor alkalmaznak, amikor a hozzátartozó telefonon abban kéri a szakember segítségét, hogy hogyan segítsék a szenvedélybeteget abban, hogy jelentkezzen tarapiára.

Geréb Tünde elmondta, hogy a módszer tulajdonképpen egy háromlépcsős folyamat: először telefonon konzultálnak arról, hogy a szenvedélybeteget informálják a terápia lehetőségéről. Abban az esetben, ha nem akar részt venni, ajánlják, hogy lehetőleg mindenki, aki a családban közelről érintett, elmenjen a szenvedélybeteg tudtával egy terápiás ülésre.

„Amikor eljönnek, megpróbáljuk megérteni, mi történik a családi rendszerben, hiszen a függő tulajdonképpen a családi rendszer tünethordozója, ő az indexpáciens: ő csupán a mutatója annak, ami a rendszeren belül történik. Ez nagyon fontos mozzanat, amivel mintegy lekerül az illetőről a stigma, illetve a család is megérti, hogy mi zajlik az érintettben” – fejtette ki.

Ezután a hozzátartozók hazaviszik a terapeutával közösen megszerkesztett értelmezést, ami leveszi a szenvedélybetegről azt a nyomást, hogy a dolgok csak azáltal rendeződnek, ha ő megváltozik.

Mint mondta, sokszor ez már elég arra, hogy a függő eljöjjön, azonban ha mégsem teszi meg, következik a harmadik, azaz a határhúzás fázisa. A családon belül ugyanis a túlsegítés tendenciája révén általában kialakul a kodependencia, amikor a hozzátartozók túlsegítik a függőt, egyfajta védőhálót alakítva ki körülötte. Kiemelte, hogy ezen a szinten hagyni kell, hogy az érintett szembesüljön tettei következményeivel, esetenként akár az időszakos különköltözés által. „Egy jól kipárnázott családi fészek évtizedekig konzerválhat egy függőséget, az érintett pedig nem kerül válsághelyzetbe. Nagyon fontos tehát, hogy a hozzátartozó eljöjjön a konzultációra, hiszen ilyen helyzetben egyedül ő képes tenni azért, hogy ez az idő lerövidüljön” – hívta fel a figyelmet.

Mint mondta, a gyógyulás szempontjából kiemelt jelentőségű, hogy a függő körül egyfajta segítőháló épüljön ki, ami az orvos, a pszichológus és a szociális munkás hármasából áll, illetve ide tartozik még a lelkészi segítség is. Szakemberek úgy tartják, hogy a függőség egy testi-lelki-szociális és spirituális probléma, ezért a segítő területek közti együttműködés nagyon fontos lehet, hogy az érintett eljusson az éppen szükséges gondozói területre.

A felépülés ugyanis – mint azt a szakember is elmondta – mindig egy folyamatként történik: felépülésről legkevesebb két év után beszélhetünk, amikor a teljes absztinencia mentén teljes élet-átrendeződés történik.

Ez jelenti a józan, kiegyensúlyozott életvitel kialakítását, amely által hosszú távon fenntartható marad az absztinencia meg a jólét. „Az absztinenciát nem célnak, hanem feltételnek tekintjük, enélkül nincs segítőmunka. Ezt kell mihamarabb és minél biztosabban létrehozni, hogy utána beinduljon a változás a kapcsolatok, a munka, illetve az egészség terén” – egészítette ki.

A felépülésben és az utógondozásban természetesen a támogató csoportoknak is óriási szerepük van. A szenvedélybetegség esetében a szakemberek a megelőzés, a terápia és az utógondozás hármasával dolgoznak. Geréb Tünde elmondta: megfigyelték, hogy azok a páciensek, akik terápia után utógondozáson vesznek részt, sokkal nagyobb eséllyel maradnak meg a felépülésben.

Az utógondozásra, amely tulajdonképpen egy támogató és megtartó közösség, egészen hosszú időn keresztül szükség van.

Sok fórum létezik, amely által akár évtizedekig is kapcsolatban maradhatnak a kialakult közösséggel, amely nem csak abban segíti a résztvevőket, hogy tiszták maradjanak, hanem abban is, hogy tapasztalataikat továbbadva támogassák a többi szenvedélybeteget – tette hozzá.