– A műtét előtt nem kaptál semmilyen kezelést, ami segített volna a gyógyulásban?

– De, kaptam előtte és utána is kemoterápiát. Viszont az nem volt elegendő ahhoz, hogy eltűnjön a daganat, amely már valamilyen szinten rá volt nőve a térdízületre, ezért is kellett a térd fölött amputálni.

– Mennyi idő szükséges egy ilyen hír feldolgozásához, illetve lelkileg fel tudtál készülni arra, ami rád várt?

– Nekem két hónap állt a rendelkezésemre, hogy felkészüljek a műtétre. 2016. december 13-án közölték velem a hírt, és 2017 februárjában volt a műtétem. Azt szoktam mondani, hogy ha a helyzetemet egy autóbaleseteshez hasonlítom, akkor nekem szerencsém volt.

– Kevesebbnek érzed magad a műtét óta?

– Nem, nem érzem magam egyáltalán kevesebbnek, sőt valamilyen szempontból többnek. Nem fizikálisan, hanem mentálisan. A kezelések és a műtét során sokat tanultam az életről és ennek értékeléséről.

– Hogyan éled a mindennapjaidat?

– Mint te vagy bárki más. Reggel ugyanúgy felkelek, intézem a dolgaimat. Amíg kint voltam Angliában, egyedül vásároltam, főztem, edzőterembe jártam, dolgoztam, és visszajártam Londonba felülvizsgálatokra, fizioterápiára. Ilyen szempontból teljesen önálló voltam és vagyok a mai napig. Vannak dolgok, amelyeket tudom, hogy nem leszek képes elvégezni az életben, ezekről le is mondtam.

– Ki segített a legtöbbet abban, hogy ne omolj össze, lelkileg erős maradj?

– Főként saját magamnak segítettem. Azt meg kell említenem, hogy amikor Angliában az orvos közölte velem, hogy rákos vagyok, azt is megkérdezte, hogy szeretnék-e beszélni egy pszichológussal. Én pedig megkérdeztem, hogy miért, a pszichológusnak van valami problémája? Nem éreztem úgy, hogy erről valakivel beszélnem kellene. Viszont a barátnőm, a családom és a barátaim végig mellettem álltak, sokszor meglátogattak.

Mindenképp magamat emelem ki elsőként, hogy én voltam elég erős, viszont egyedül nem tudtam volna végigcsinálni – ez egy csapatmunka volt. Rengeteget köszönhetek annak a sok embernek, aki átsegített az elmúlt időszakon.

– A műtét másnapján már lábra is álltál annak ellenére, hogy ezt az orvosok nem ajánlották. Mi késztetett erre, kinek akartál bizonyítani?

– Elsősorban magamnak akartam bizonyítani. Angliában a páciensnek általában egy hétig kell a kórházban tartózkodnia az amputáció után. Első nap felálltam, második nap már azokat a gyakorlatokat végeztem, amit a műtét után négy napra kellett volna.

– Az amputációt követően módosultak a céljaid, álmaid?

– Nem, nem volt konkrét célom azelőtt. Voltak alapvető vágyaim, hogy legyen családom, gyerekeim és munkahelyem.

Az egyesület keretében szeretnék pár nagy tervet is megvalósítani, mint például körbebiciklizni Európát.

– Hogyan tekintesz most az életre, milyen tanácsot adnál a fiataloknak?

Mindig van valaki nehezebb helyzetben, és ezzel nem arra célzok, hogy a saját életünk a máséhoz kell viszonyítani, hiszen én sem hasonlítottam magam senkihez. Tudatosult bennem, hogy nem létezik olyan probléma, amely egyszer ne oldódna meg – mindez csak a hozzáállásunktól függ. Két évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ilyen betegséggel kell szembenéznem, de tudom, hogy aki nehéz helyzetbe kerül, sokkal erősebbé válik.

Tamás Réka