„A jó és erős képek beleégnek a retinámba” – Hajdú D. András fotográfus a nagybányai nyomortelepen készített felvételeiről

– A fal, amit mi kerítésnek hívunk című munkájáért néhány napja megkapta a 38. magyar sajtófotó-pályázat MÚOSZ-nagydíját, valamint a Társadalomábrázolás, dokumentarista fotográfia (sorozat) kategória első díját is. Hogyan fogadta az elismerést, mit jelent önnek?

– Szinte minden hosszú távú munka, amin dolgozom, „szerelemprojekt”, azért csinálom, mert hiszek abban, hogy fontos a téma, amiről beszélek, és talán értelme is van. Három anyagom is befutott az idei sajtófotó-pályázaton, ebből a legrövidebbet is négy éve fotózom.

– A nagybányai nyomortelepeken élő cigányok élete régóta foglalkoztatja, már nyolc éve visszajár dokumentálódni, fotózni. Miért?

– 2011-ben jártam először Nagybányán, mellbe vágott, amit ott láttam. Akkor csak nagyon rövid időt töltöttem a városban, és úgy éreztem, ennél sokkal komplexebb a téma, úgyhogy elkezdtem visszajárni. Először még egyedül, aztán becsatlakozott egy operatőr barátom is, Ivándy-Szabó Balázs, onnantól ketten jártunk vissza. Ezekről az utakról készült el egy 12 perces film, ami elérhető a Vimeón. Szerintem az elmúlt nyolc évben 10-12 alkalommal jártam Nagybányán, összesen biztosan több mint egy hónapot töltöttem ez idáig a téma feldolgozásával.

– A múlt heti eredményhirdetéskor a pályázat honlapjára felkerült interjúban úgy fogalmazott, hogy legutóbbi nagybányai látogatásakor megdobálták téglával. Minden alkalommal ellenszenves fogadtatásban részesült?

– Összességében igen. Nagyon sokan tudósítottak a fal felépítéséről akkoriban, és az ott élők megtapasztalták, hogy a legtöbb médium a szenzációra hajt, nagyjából bármi áron. Miért hitték volna el nekünk az ott lakók, hogy mi kiegyensúlyozott tudósításra törekszünk? De ez nem kizárólag szakmailag volt nehéz, ugyanis ezen a környéken számos deviáns, kábítószer-használó fiatal is él.

Persze a családok, amelyekhez visszajártunk, kedvesek, és velük nagyon jó a viszonyunk. Viszont ezekben a szegregátumokban sok száz család él, amelyek csak annyit érzékelnek a jövetelünkkor, hogy már megint itt van egy stáb, amely majd ország-világ előtt láttatja a nyomorukat.

Nagybányán készült fotók nyerték el a magyarországi sajtófotó-pályázat nagydíját

Hajdú D. András nyerte el A fal, amit mi kerítésnek hívunk című munkájáért a 38. Magyar Sajtófotó Pályázat MÚOSZ Nagydíját, míg az André Kertész-nagydíjat Kovács Bea kapta Éber kóma című anyagáért.

– A bányavidéki sorozatán kívül a kongói életképeit is elismerte a szakma. Miért tartja fontosnak bemutatni ezeket az emberi sorsokat?

– A kongói anyagot is idestova öt éve fotózom, és nyugodtan mondhatom, hogy ez a sorozat a legkedvesebb a szívemnek. Egy magyar szemorvos, dr. Hardi Richárd életét fotózom, ahogy a doktor úr Afrika szívében gyógyítja a szemészeti problémákkal küzdő betegeket.

Ráadásul itt nagyon erőteljes szerepet kapnak a fotók, hiszen a publikációk segítenek megismertetni az olvasókkal ezt az áldozatos munkát, és segítenek abban, hogy Hardi doktor úr alapítványa pénzhez jusson. Ráadásul készül egy szemészeti komplexum is, amelyet idén a magyar állam is támogatott egymillió dollárral, ami azt jelenti, hogy biztosan elkészül a kórház. Azt hiszem, ez a fotóriporteri munka értelme, azaz érzékletesen és emberi módon bemutatni történeteket, és ezáltal hatni az olvasókra.

– Témaválasztáskor milyen szempontokat vesz figyelembe, mire szegeződik rá automatikusan a fényképezőgépe?

– Tizenöt éven keresztül mindig újságoknak dolgoztam, úgyhogy az anyagok 95 százalékát megrendelésre fotóztam. Ugyanakkor ezek szinte kivétel nélkül egy-két napos riportok voltak. Azokat folytattam saját szakállamra, amelyek engem is jobban, mélyebben érintettek. A kongói anyag volt talán az egyetlen kivétel, amelyet nem megrendelésre kezdtem el fotózni.

De nem akarom megkerülni a kérdést. Engem mélyen érdekel egy csomó dolog az életben. Fura példát hozok fel a jobb megértés érdekében. 2014-ben elnyertem az André Kertész-nagydíjat, ami a legjobb emberközpontú sorozatnak szól. Egy nyírségi prostituált életét mutattam be. Ott például az egyik dolog, ami nem hagyott nyugodni, és amit mindenképpen meg akartam érteni, az volt, hogy hogyan engedheti strichelni a saját férje az asszonyt. Ezt meg akartam kérdezni tőle.

Ezek a válaszok adják meg gyakran a súlypontokat egy-egy történetben.

– A fotózáson kívül dokumentumfilm-készítéssel is foglalkozik. Melyik műfaj, kifejezési eszköz áll közelebb önhöz?

– Egyértelműen a fotó. Ugyanakkor gyakran megesik, hogy nélkülözhetetlennek érzem azt, hogy például hangot vagy mozgóképet is használjak a jobb megértés vagy a hitelesség érdekében. Visszatérve az előző példámhoz, ott például sikerült meginterjúvolnom a prostituált anyát és a stricijét, aki egyben a férje és a gyermekei apja. Tanulságos pár perces beszélgetés volt, azt gondolom, hogy az mindenképpen kellett az anyagba. Ugyanakkor számomra a kép sokkal erősebb az esetek 99,9 százalékában.

– A pillanatok megörökítése, valamint széles körű bemutatása mellett mi ösztönzi a fotózásban?

– Szinte sosem viszek magammal fényképezőgépet, ha épp nem dolgozom valamin. Ilyen értelemben én nem pillanatokra vadászok, hanem történetekre. Azokat pedig el kell mesélni, és jó mesékhez idő kell. A pillanatképek úgy működnek mint a poénok, az én történeteim pedig, mint a mesék, azokat nem lehet „elkapni”, hanem végig kell gondolni, hogy honnan tart hová, mi lesz a tanulság, kik a szereplők, stb.

És igyekszem olyan történeteket mesélni, amelyeknek értelme, társadalmi haszna van. Van, hogy csak a figyelemfelhívás jön össze, ez jellemző például a mostani nagybányai sorozatomra, de az is előfordul, hogy konkrét áttörés történik, ami például a kongói sorozat esetében megvalósult.