Vízi alvilág - a Kurszk balladája

 Nem is csoda, hiszen egyesek Thétisz istennõ tengerének alján, mások a Pannon tenger legmélyén élnek, ezért írnak a tengerrõl, ahányszor csak az emlékezés (mármint Perszephoné óceánjának) viharai összecsapnak a fejük fölött. Egyed Péter is ilyen költõ, már az elsõ kötetében is különös figyelmet szentel a víz alatti világnak, a búvároknak, a kagylóknak, a „néma tenger belsõ zenéje” foglalkoztatja (A földválasztó környéke címû versben), a Tengerparti sétalovaglásban (a Búcsúkoncert címû kötetben)  pedig arról ír, hogy: „már óceáncseppek üzennek / a benned lakó végtelennek”.
A lírai tengerész, különösen, ha magyar, igencsak predesztinált arra, hogy a tenger alján nyugvó titkokról, kagylókban rejlõ gyöngyökrõl, esetleg hableányokról, sellõkrõl, vagy miért ne: tengeralattjárókról írjon, olyanokról, mint a Kurszk atom-tengeralattjáró. Egyed Péter engedett az emlékezés hullámai közül kibukkanó múzsának, és megírta a tengeralattjáró tragédiáját 23 buborék. A Kurszk balladája címmel.
Itt, tehát a címnél rögtön meg kell állni, mert e versfüzér távolról sem emlékeztet mondjuk egy Arany János által megírt balladára, mégis, az egyetlen versként értelmezhetõ kötetanyag belsõ töredezettsége, ahogy az adott történelmi tényhez, a Kurszk tengeralattjáró tragédiájához viszonyul, egyértelmûen balladisztikus vonásokat kölcsönöz a szövegnek, amely, lírai tengeralattjáróként egyszerre több irodalmi hagyomány medrébe is beágyazódik (ha nem is 108 méterrel tengerszint alatt).
Adott a romantikus ballada távoli visszhangja, ám ezenkívül igen fontos megállapítani, hogy Egyed Péter a múlt század hatvanas-hetvenes éveire jellemzõ hosszúversben, öszszetett és szorosan egymáshoz kapcsolódó részekbõl létrehozott versciklusban eleveníti föl a Kurszk legénységének hangját. A modernnek a háttérben körvonalazódó pozitív jövõképet sugalló beszédmódját maga a téma ellenpontozza, az, hogy a Kurszkból, e gigantikus testbõl, amelyet a nála is hatalmasabb õsanyag, a víz vesz körül – nincs menekvés. A vízbe való alámerülés itt nem a megtisztulást jelképezi, hanem a megsemmisülést, a semmivé oldódást, ahogy a 21. buborék elején is olvasható: „aki vízbe merül, vízzé válik”.
 A ballada balladisztikus verssé alakul, modern beszédmódja is elmozdul, sõt talán nem túlzás kijelenteni, hogy Egyed Péter lírai beszédmódja is szikárabb, inkább önmagába záródó lett e kötetben, amelynek hangvételét és a benne rejlõ belsõ feszültséget talán a 19. rész világítja meg a legjobban: „Mit csinálunk a vízbe fúlt / Szegény matrózokkal? / Rájuk adjuk majd a vizet újra / És rájuk adjuk majd az örök estet”. Az eredeti hang, mármint a „mit tegyünk a részeg tengerésszel?” refrénnel felhangzó matróznóta vidám alaphangja akasztófahumorrá alakul át, hogy a folytatás finom utalásai (ismét rájuk húzzák a vizes lepedõt), túl az áthallásokon ki is tágítsák a mondatok terét. A matrózokat az örök körforgásba helyezi, de azon kívül is (lásd: „rájuk adjuk majd az örök testet”).
 A különbözõ (szintû) kulturális jeleket úgy vegyíti Egyed Péter, hogy a vegyítés által az alkotói álláspont némileg távolságtartó lesz, olykor úgy érezzük, hogy az egész szöveg vészesen elbillen, de végül ismét, újra és újra a felszínen, egy folyamatosan emelt szinten marad.
 A szerzõ egy újsághírbõl kiindulva teremti újjá a Kurszkot és legénységét, azt a víz alatti világot, amelynek katasztrófája egy hatalmas (a robbanást követõ) gázbuborék felemelkedésével kezdõdik – miként ezt a sajtóból tudni lehet. Csakhogy itt nem valamiféle epikus elbeszélés történik, minden személyes hangon szól. Egy-egy tengerész, egy-egy meggyilkolt, veszni hagyott katona beszél, mindenféle pátosztól mentesen, tisztán, egyszerûen és kegyetlenül: „itt most a kínok kínjával fogunk kimúlni”, vagy: „sósabb ez a tenger, mint a könnyeink”.
(A Kurszk orosz katonai tengeralattjárón a teljes legénység – 118 fõ – elpusztult 2000. augusztus 12-én, a robbanás okozta tragédia utolsó 23 áldozata csak 6-8 órával élte túl a tengeralattjáró legénységének többi tagját, az Egyed Péter által megírt 23 részbõl álló „ballada” e huszonhárom, rövid ideig még életben maradt tengerész üzenetét kívánja közvetíteni.)
Ha könnyedén kezdtem is e szöveget, apró poénokkal, ami a magyar költõk tenger iránti rajongását illeti, valami mégiscsak végigborzongott rajtam, amikor a dolgoknak kissé utánanézve rájöttem például arra, hogy a szövegben szereplõ Olga nem más, mint Kolesznyikov hadnagy felesége.
 A víz, pontosabban: a vers mélyérõl beszélgetéstöredékek buknak a felszínre, s ahogy sorjáznak a buborékok, egyértelmûvé válik, hogy minden egyes buborékhoz egy adott költõi beszédmód és forma társul, a szöveg néha prózaversként hat, olykor balladai, máskor klasszikusan tragikus, olykor népdalszerûen búskomor regiszterekben szól az olvasóhoz.
 Nem huszonhárom, de jóval több döbbenetesen erõs költõi kép sorjázik e könyvben, olyanok mint ez: „Rebbennek sötét árnyak / A partszegélyeken; / a tengerészek, / mint roppant álmok / Hevernek a tengeren.”
 A görög tragédiák egyszerû, sötét komorsága hullámzik végig a korábbiakhoz hasonló feszességgel szerkesztett köteten, amelyben a csapat egyénekké esik szét, hogy aztán az egyén is feloldódjon a semmiben, hiszen nem marad más csak „a csend, mely felér egy végsõ kiáltással”.
 Hiszen e könyv szerzõje, akárcsak Orfeusz, alászáll az emlékezetbe, az alvilágba, ha úgy tetszik, és szóra bírja a halottakat, úgy, hogy élve tér vissza – ami, mint tudjuk, az elsõ költõ óta csak keveseknek sikerült.

Egyed Péter: 23 buborék. A Kurszk balladája. Részegh Botond illusztrációival. Pallas–Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2007.