Változás vagy visszarendeződés?

Míg Fehéroroszországban a diktatorikus rendszer következtében borítékolható volt Alexander Lukasenko elnök újabb győzelme, hisz a választások gyakorlatilag egyesélyesek voltak, Ukrajnában megmutatkoztak a tavalyi narancsos forradalom hatásai. Hiába végzett ugyanis első helyen a Viktor Janukovics vezette Régiók Pártja, a jelek szerint a valóban demokratikus választásokon második, harmadik és negyedik helyen végzett reformpártok alakíthatnak kormánykoalíciót.

Az erőskezű vezér
„Diktátorrá sosem válnék, de erőskezű vezető vagyok” – jellemezte magát Alexander Lukasenko egy nyilatkozatában. A kijelentés első felével valószínűleg sokan vitába szállnának, a meglehetősen gyenge lábakon álló fehérorosz ellenzéktől kezdve az Európai Unió vezetőiig, a második részt azonban maga Lukasenko igazolta az elmúlt napokban: kíméletlenül elbánt az általa kiépített rendszer ellen tiltakozó ellenzékiekkel, a tüntetőket rohamrendőrökkel verette szét, politikai riválisai közül pedig egyet őrizetbe is vétetett.
Mindez persze csöppet sem váratlan, már csak azért sem, mert Lukasenko maga jelentette ki korábban, hogy a tüntetőknek ki fogják törni a nyakát, majd a politikai ellenfelek megbélyegzésére használt, mostanában divatos szóhasználattal élve egyszerűen csak terroristáknak nevezte őket.
Mindebből világossá vált, hogy igaza volt az Egyesült Államoknak, amikor Lukasenkót az utolsó európai diktátorként jellemezte, bármennyire is tiltakozik ez ellen a minősítés ellen a fehérorosz vezető. Közismert, hogy maga az elnökválasztás is bohózatba illő körülmények között zajlott, a kampány során az állami ellenőrzés alatt álló médiában az ellenzéknek szinte alig volt alkalma szerepelni, miközben Lukasenko folyamatosan jelen volt a tévéműsorokban. Az ellenzéki vezetőket folyamatosan megfigyelés alatt tartották a titkosszolgálat – amelyet Fehéroroszországban még ma is KGB-nek neveznek – emberei, így aztán nem csoda, ha olyannyira biztonságban érezte magát, hogy szemrebbenés nélkül jelentette be a nevetséges, több mint 82 százalékos győzelemről szóló eredményt. (Hasonló arányú győzelmeket jelentett be annak idején Szaddám Huszein volt iraki diktátor is az ottani „választások” után.) Az ellenzék és a nemzetközi megfigyelők természetesen választási csalást kiáltottak, ám csak annyit értek el, hogy az eredmények megkérdőjelezőit letartóztatták.
Úgy tűnik azonban, hogy az ellenzék nem csupán annak köszönhetően áll igen gyenge lábakon, hogy a hatalom folyamatosan zaklatja a vezetőit. Egy alternatív, az ellenzék által készített felmérés szerint ugyanis Lukasenko valóban nem kapta meg a voksok 82 százalékát – ám 55 százalékkal ennek ellenére is ő nyerte meg a választásokat. Mindez azt jelenti, hogy szükségtelen volt a választási csalás, a fehérorosz választópolgárok többsége valóban jól érzi magát a Lukasenko irányította országban.

„Jóléti’’ diktatúra
Lukasenko népszerűségének oka elemzők szerint az, hogy Fehéroroszországban az elmúlt években nem történt olyan drasztikus gazdasági összeomlás, mint a többi volt szovjet tagköztársaságban, így a polgárok többsége nem annyira elégedetlen az életkörülményeivel, mint Ukrajnában vagy Grúziában. Nem sújtja őket munkanélküliség, az állami üzemek működnek (Lukasenko ellenzi a privatizációt, a nyugati cégek pedig nem szívesen telepszenek meg az országban), és viszonylag tűrhetőek a bérek, amelyeket ráadásul időben meg is kapnak. Ezért pedig hálásak Lukasenkónak.
Pedig a köszönet nem annyira a néhány éve megejtett alkotmánymódosítás nyomán immár harmadik mandátumát is törvényesen megkezdő Lukasenkót illeti, mint inkább a Nagy Testvért, Vlagyimir Putyin orosz államfőt. A viszonylagos belorusz stabilitás ugyanis kizárólag annak köszönhető, hogy Moszkva – fizetségként, amiért Minszk hűséges csatlósa, olyannyira, hogy már az Unió kérdése is napirenden van – jóval a piaci áron alul szállítja a földgázt és a kőolajat, az olcsó energiahordozók pedig biztosítják, hogy az ország gazdasága többé-kevésbé rendben működjön. Mindez azért érdeke Oroszországnak, mert szeretné visszaszerezni a befolyását legalább abban az övezetben, amely korábban az ő érdekszférájába tartozott. Máris napirenden van például egy orosz légi támaszpont létesítése Fehéroroszországban. A befolyás biztosítására pedig kitűnő eszköz a szinte korlátlan mennyiségben rendelkezésére álló földgáz. (Emlékezetes, hogy a Nyugat-barát vezetésű Ukrajnát egyszerűen a gázcsapok elzárásával büntette Moszkva, és rákényszerítette, hogy a csatlósok által fizetett kedvezményes díjszabás helyett világpiaci áron vásárolja az energiahordozókat.)
Az orosz háttér egyelőre biztosnak tűnik, Moszkva azonnal elismerte a választások eredményét. Kérdéses azonban, meddig tart a támogatás, a Nyugat ugyanis nem nézi jó szemmel, hogy Vlagyimir Putyin egy diktátort támogat Európában. Valószínű azonban, hogy amíg nem tűnik fel egy megfelelőbb, a Nyugat számára is szalonképesnek számító, ám a Moszkva-barát irányvonalat megtartó fehérorosz vezetőt, Lukasenko a helyén marad. A többi exszovjet köztársasághoz képest valamivel jobb életszínvonal és a rendőri megfélemlítő akciók miatt pedig egyelőre esélytelennek látszik az ukrajnaihoz hasonló támogatottságú forradalom.

Ukrajna: maradhat a narancs
A narancsos forradalmon átesett déli szomszéd ezzel szemben a jelek szerint nem tér le a demokratikus útról, amelyre egy évvel ezelőtt, Viktor Juscsenko elnökké választásával lépett. Igaz ugyan, hogy a Moszkva által pártfogolt Viktor Janukovics pártja nyerte meg a parlamenti választásokat, ám csupán a voksok 30 százalékát kapta meg, így nem tud kormányt alakítani. Ehelyett minden bizonnyal az exminiszterelnök Julija Timosenko pártja, Juscsenko Mi Ukrajnánk nevű alakulata és a szocialisták alakítanak koalíciót, így megmarad a jelenlegi Nyugat-barát irányvonal és a gazdasági-társadalmi reformok végrehajtásának szándéka. Janukovics részsikerét az elemzők annak tudják be, hogy a narancsos forradalom győzelme óta eltelt egy évben az ország polgárainak egy része csalódott az államfő ígéreteiben, mivel sem a gazdasági helyzet, sem az életszínvonal nem változott lényegesen. A beígért reformok jórészt elmaradtak, a választók pedig büntettek. Persze azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy gyakorlatilag két Ukrajna létezik: a nyugati, reformpárti rész továbbra is szemben áll az eltérő kultúrájú, jelentős, többmilliós orosz kisebbségnek otthont adó keleti és déli területekkel, amelyek hagyományosan a Moszkvával való szorosabb kapcsolatot szorgalmazzák. A két régió közötti szakadékot nem sikerült eltüntetni, így a keleti szavazók továbbra is Janukovicsot támogatták, akárcsak a 2004-es elnökválasztáson. Olyan vélemények is vannak egyébként, amelyek szerint a szembenállás valójában két oligarchacsoport között alakult ki: a kijevi üzletemberekből álló csoport a Nyugat-barát politikusokat támogatja, míg a keletiek a Moszkvához hű emberek mögött állnak.
A reformpártoknak viszont megoszlott a szavazóbázisa, miután Juscsenko elnök menesztette a lakosság körében rendkívül népszerű, üzletasszonyból lett politikust, Julija Timosenkót. Az exkormányfő nevét viselő párt, a Julija Timosenko Tömbje lekörözte a Mi Ukrajnánkat, és 22 százalékkal a második helyet szerezte meg. Így a választások igazi győztesének maga Timosenko tekinthető, aki bejelentette: a narancsos forradalom eszmeiségét hirdető erőkkel kíván koalícióra lépni, ám kikötötte, hogy a miniszterelnöki posztot saját pártjának tartja fenn. Ez minden bizonnyal azt jelenti, hogy ismét ő kíván miniszterelnök lenni. Juscsenko elnök pedig valószínűleg el is fogadja Timosenko feltételét, hiszen ezzel a lépéssel biztosítható a reformerők további vezető pozíciója, még akkor is, ha a 45 éves politikusnőt meglehetősen nehezen kezelhető, konfliktuskereső személyiségként tartják számon.
A kormánytöbbség kialakításához be kell venni a koalícióba az Olekszandr Moroz vezette szocialistákat is, ám valószínűleg ez sem jelent majd gondot.
A jelenlegi állás szerint tehát megmarad az eddigi politikai irányvonal Kijevben, ám a választási eredmények mindenképpen figyelmeztették Juscsenkót: a polgárok az ígéretek helyett valódi reformokat kívánnak.
(A szerző lapunk főmunkatársa.)