Társszerző: az élet

Televíziózni azonban viszonylag későn kezdett.

A generációm úgy tartotta: a színház, a film az igazi művészet. A televízióhoz a lányomon, Andreán keresztül kerültem. Amikor a Nem csak a húszéveseké a világ című műsoromat bemutattuk – amelynek sikere engem is meglepett –, kiderült, hogy már teljesen beletanultam a televíziós szakmába. Se szerény, se álszerény nem vagyok: elértem valamit, nagyon sok dalszövegemből, a Lazítani-tól kezdve a Szomorkás-ig szállóige lett, ezzel együtt nagy M betűs művész a közéletben, a közönség előtt nem voltam soha. Ha kimentem a lóversenyre, és ki akartam udvarolni egy tippet, akkor kicipeltem magammal a kis Kabost, aki sztár volt, és aki előtt sokkal szívesebben nyíltak meg az emberek. Ilyen szempontból nagy fordulatot hozott számomra a televízió, mert általa az emberek az arcomat is beazonosították. Ha ezentúl bementem bármelyik áruházba, kedvesebben nyújtották felém azt, amit éppen kértem. Sztár lettem.

Élvezi a népszerűséget?

A sztárok gyakran panaszkodnak, hogy a népszerűség néha kellemetlen, zavarja az ember magánéletét. Úgy látszik, mégsem lettem igazi sztár, mert imádom, ha az utcán ismeretlenek megszólítanak. Szóval szeretem, ha szeretnek, és egyáltalán nem zavar, ha ennek jelét is adják. Ha így az út vége felé mérleget kellene készítenem, az rajzolódik ki bennem: egy vagyok ebből a tízmillió emberből, kicsit több verselési és zenei érzékkel megáldva, de azonosulni tudok velük, és ők is azonosulni tudnak velem. Persze rengeteg másnak köszönhetem, a szerencsének, sok-sok munkatársnak, az apámnak, a feleségemnek, akit sajnos elvesztettem két évvel ezelőtt.  Külön szólok Latabár Kálmánról: egyik oldalról ő, másik oldalról apám fogta a kezem, amikor pici gyerekként csatangoltam velük a körúton. Latabárnak aztán szerzője is lettem és családi barátja.

Minden nagy névhez köti valamilyen személyes emlék?

Többnyire igen. Hatéves voltam, apám Halvány sárga rózsa című operettjének bemutatója volt, előadás előtt apám bevitt Honthy Hanna öltözőjébe. Adj egy puszit, mondta Hannuska, miközben púderezte az arcát. Nem adok, mondtam én. Akkor nem játszom el a főszerepet apád darabjában, mondta. Erre felemeltem a hangomat: sebaj, majd eljátssza Fedák Sári. Ez a történet másnap megjelent a Színházi Élet című lapban, s ezt Hannuska soha nem felejtette el, mert amilyen zseni volt, ugyanolyan hiú is. Évek múlva a Luxemburg grófjába megírtam neki a belépőt. Nagyon tetszett neki, de visszaküldte, hogy az első szakaszban valamit javítsak ki neki. Kijavítottam, de még kétszer visszaküldte. Végül azt üzentem neki, hogy  mondják meg neki, többé egy ujjal sem nyúlok a vershez. Átadták neki az üzenetet, mire azt mondta: taknyos, a papája, ha akartam, nyolcszor is átírta a belépőmet. Ez volt Hannuska.

Melyik a kedvenc dala?

A Hosszú az a nap. A feleségemhez írtam, aki az ötvenedik házassági évfordulónk előtt elhagyott, és akiben nemcsak a gyermekem anyját, hanem hűséges, mindenben segítő művész élettársamat is tiszteltem. Amikor ezt a ma is élő slágert írtam, nagyon fiatalok voltunk, és örültem, hogy szerelmem bizonyítékául hamarosan leteszek egy érzelmekkel telített dalt a feleségem elé. Mondtam is Fényes Szabolcsnak, amikor átadtam a szöveget, gyorsan írd meg a zenét, mert rögtön le akarom játszani Mariannak.  Szabolcs olvasta a szöveget: hosszú az a nap, ami csókod nélkül múlik el, hosszú az az út, amit a küszöbömig megteszel. Azt mondta: apukám, fürdess meg mást, meg vagy őrülve, ilyen szóhoz, hogy küszöb, írjak én zenét? Menj máshoz, mondta. Odamentem Kerekes Jancsihoz, és felolvastam neki. A küszöb szónál eltorzult az arca, majd udvariasan azt mondta, nagyon tetszik neki, de elfoglalt, a közeljövőben nem ér rá. Hazamentem, leültem a zongorához, csináltam egy kis zenét, s elmentem vele a Behár Gyurihoz. A küszöb szónál Behárnak még inkább eltorzult az arca, mint Kerekesnek. De úriember volt, és azt mondta, nagyon jó, különösen a küszöb szó fogott meg, de te olyan jó zenét írtál hozzá, hogy ennél jobbat én sem tudnék. Akkor lekottáztam saját zenémet, és beadtam a rádióhoz. Mindenki jobb zenét írt volna, mint én, de nagyobb sláger nem lehetett volna.

Hogyan született az első színdarabja?

1948-49 körül volt, amikor már egy-két prózai jelenetem ment, de a háromfelvonásos világba még nem tudtam betörni, minden apai ismeretség ellenére sem. Fiatalemberként nagyon sokszor végigjártam a színházakat, és megkérdeztem: igazgató úr, nincs valami munka? A Megyaszai színházban Somogyi Kálmán volt az igazgató, akinek a színésznő szeretőjét aznap sértette meg a házi szerzője. Az igazgató kidobta a házi szerzőt, én beléptem a szokásos kérdésemmel: igazgató úr, nincs valami munka? Erre rám nézett, és azt kérdezte: tud maga franciául? Habozás nélkül mondtam, hogy igen, éreztem, itt van életem döntő pillanata, holott franciául egy árva szót nem tudtam. Az igazgató kiadta az utasítást: Akkor most fogja ezt a kéziratot, hazaviszi, még ma felhívja Csanak Béla zeneszerzőt, két hét múlva próba, négy hét múlva premier. Hát borzasztó boldog voltam, de ettől még nem tudtam franciául. Hazamentem a köteggel, fölhívtam Csanak Bélát és egy nagyon jó barátomat, egy jól nevelt úri fiút, s mondtam neki, hogy elküldöm a darabot, idő nincs arra, hogy lefordítsa, csak mondja el, miről szól. Õ másnap visszahívott, elmondta a történetet, én meg lázasan elkezdtem dolgozni. Két hét múlva letettem az asztalra, az igazgatónak tetszett. Megvolt a premier, nagyon nagy siker lett. Eljött a századik előadás, de a francia szerző is. Az előadás után odajött hozzám, és azt mondta: nagyon tetszett, de nemcsak, hogy nem azonos az övével, de nem is hasonlít rá. Akkor derült ki, hogy a barátom sem tudott franciául.

A dalszövegek születéséhez is hozzájárult az élet?

Hogyne, egyszer bent feküdtem a kórházban, kisebb műtétem volt, és a József Attila Színház legendás igazgatója, Fodor Imre naponta meglátogatott, hogy bemutató lesz perceken belül, az Imádok férjhez menni, Darvas Ivánnal a főszerepben, nem hagyhatom cserben őket. Hazajöttem a kórházból, elkezdtem dolgozni, de még teljesen kórházi hangulatban voltam. Eszembe jutott, hogy mi van, ha a kés kicsit mellé csúszik, erre szerényen rögtön eszembe jutott az a vers is, hogy Engem nem lehet elfelejteni, értem könnyeket illik ejteni. Andrea akkor még nagyon kicsi volt, kapott egy papírtrombitát ajándékba, és folyton fújta. Én már eljutottam odáig, hogy Kicsit szomorkás a hangulatom máma, de hiába kértem, csak nem hagyta abba. Bementem és elvettem a trombitáját. Hogy utána mit művelt, azt nem tudom elmondani, de én azonnal diktáltam a zongorázó Nádas Gábornak: kicsit úgy érzem magam, mint a durcás kisgyerek, kinek elvették a játékát. Néha tényleg az élet írja meg a szöveget, az ember csak lefordítja érthető nyelvre.

Leopold Erika


Szenes Iván

Dalszövegíró, zeneszerző, dramaturg. 1924 április 25-én született Budapesten. Több tucat zenés vígjátékot alkotott két zeneszerzőtársával, Fényes Szabolccsal és Nádas Gáborral. Átdolgozott, modernizált több nagyoperettet. Több száz dal, sláger szövegének szerzője. Legismertebb dalai: Nemcsak a húszéveseké a világ, Isten veled, édes Piroskám, Találkozás egy régi szerelemmel, Nehéz a boldogságtól búcsút venni. Érdemes Művész, magyarországi díjai mellett Máltában, Írországban, Németországban is elismeréseket szerzett. A Puerto Rico-i fesztiválon Európa-díjat nyert.