– Hosszú idő óta okoz nehézséget a pedagógusoknak, szülőknek és főként a magyar ajkú diákoknak a jelenlegi módszerrel zajló oktatása a román nyelv és irodalomnak. Sok szó esik arról, hogy a gyerekeknek regionalizmusokkal, archaizmusokkal teletűzdelt irodalmi szövegeken kell átvergődniük (aminek gyakorlati haszna alig van), hogy ezek a tantervek nem tanítják meg őket kommunikálni, a nyelvtant is nehézkes módszerrel tanítják az iskolában, és így tovább. Szakemberként hogyan vélekedik, a sok sebből vérző románnyelv-oktatásnak melyek a legnagyobb hibái?

– Abból kell kiindulnunk, hogy melyik régió, település diákjairól beszélünk. Hiszen a szórványtelepüléseken, ahol éppen az anyanyelvhasználat lehetőségei szűkülnek, főként anyanyelvoktatási problémákra kell megoldásokat keresni, ellenben a tömbmagyar közegben élő gyermekek esetében, ahol az iskolai oktatás az államnyelv elsajátításának fő helyszíne, a román nyelv megtanulása teremt sajátos helyzetet.

Ez persze nem baj, hanem nyelvpedagógiai valóság, amitől nem lehet elvonatkoztatni, ha gyermekközpontú oktatásban gondolkodunk. A tömbmagyar településeken, vagy magyardomináns könyezetben élő diákok számára az iskola által biztosított tartalmi kínálat és mérési mód – ami teljes mértékben meghatározza a tanítás mikéntjét – eltekint az iskolába érkező gyerekek nyelvi szocializációjától, jövőbeli kommunikációs igényeitől.

dr. Tódor Erika Mária
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem docense, a csíkszeredai humántudományok tanszéken oktat. „(Két)nyelvűség-pedagógiai, alkalmazott nyelvészeti kutatásaimban a nyelvi és kulturális másság, a két- és többnyelvű lét megértéséhez kerestem válaszokat. E kérdésköröket a többség-kisebbség viszonyának szemszögéből tanulmányoztam, így kulcsszerepet kapott az államnyelv oktatásának kérdése, nevezetesen a román nyelv hatékony elsajátításának feltételei a romániai kisebbségek, főként magyar anyanyelvű egyének esetén. Azt gondolom, hogy válaszkereséseink akkor vál(hat)nak értékké, ha visszaköszönnek a fejlesztés és önfejlődés alkotó és építő léthelyzeteiben. A tudomány tanításában is legfontosabbnak a kérdések megfogalmazását és a válaszok feltárását tartom, hisz ily módon nyer(het)ünk belátást a megismerés korlátaira és alázatot a világ rendjének elfogadására” – olvasható a Sapientia–EMTE honlapján közölt leírásában.

Azt láthatjuk, hogy az iskolai mérés (itt a kisérettségire és az érettségi vizsgákra gondolok) és a reális nyelvtudás elkülönül, az iskolában szerzett tudás és a társadalmi beilleszkedés elvárásai különválnak.

Gyakran találkozunk olyanokkal, akik érettségi vizsgán jól teljesítettek, de ha románul kell kérni, két tojás megvásárlása már nehézséget jelent. Sok esetben az iskola nem tud megfelelő gyakorlási keretet biztosítani a román nyelv magas szintű, minőségi elsajátítására, ezért van növekvőben az iskolán kívüli, kiegészítő foglalkozások kínálata.

Ilyen például a délutáni román játszóház, kommunikációs kör vagy egyszerűen a magánóra, de az sem ritka eset, hogy a szülő román iskolába íratja gyermekét a jobb érvényesülés reményében.

Persze, erre könnyebb legyinteni és azt mondani, hogy többet kell tanulni vagy hogy a székelyföldi fiatalok nem is akarnak románul megtanulni, de úgy gondolom, hogy a jelenség kezelése jóval összetettebb: a tartalmi kínálatot, az oktatási eszközök megtervezését, a tanárképzést és továbbképzést egyaránt érinti.

– A nem román anyanyelvű V–VIII. és IX–XII. osztályos diákok számára speciális románnyelv-tanítási tervet dolgoztak ki a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem szakemberei, a román nyelv második nyelvként történő oktatását szorgalmazva; a tervet az akkori miniszterelnök, Victor Ponta figyelmébe ajánlotta Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke. A tantervet előkészítő csapat tagjai közé tartozik ön is. Melyek lennének ennek a legfőbb előnyei az érvényben lévő tantervekkel szemben?

– 2006-ban és 2011-ben is tagja voltam tantervkészítő munkacsoportoknak. A magyar tannyelvű iskolák számára készülő tantervek esetében azt gondolom, hogy alapvető lépés a nyelv státusának pontos meghatározása és a terminológia következetes használata, valamint ennek elfogadtatása a többségi társadalommal. Ezért a román nem anyanyelvként történő oktatásáról beszéltünk már az első javaslat esetében is (románul: „limba română nematernă”, angolul „non-native language”).

A kifejezéssel éppen azt akartuk kihangsúlyozni, hogy a nyelv tanításának módja más kell legyen, mint az anyanyelvűek esetében. Természetesen az idegennyelv-oktatási stratégiákat itt sajátos módon kell alkalmazásni és feldolgozni. Viszont úgy tűnik, a kifejezés meghonosodása nehézkes, de az általa megnevezett pedagógiai elvek egyre használhatóbbá válnak. Itt konkrétan arra gondolok, hogy két évvel ezelőtt a nyitrai egyetem által kezdeményezett nemzetközi projektben ez a megközelítés több szinten is közös elemeket tartalmazott a szlovákiai és ukrajnai magyarok oktatásával a tekintetben, ahogy az állam nyelvét nekik is el kell sajátítaniuk.

Az eddigi alternatívtanterv-javaslatok sajátos arculatát éppen az határozta meg, hogy a tanulók nyelvi sajátosságaiból indultak ki, így nagyobb teret kapott a kommunikációs és a gyakorlatias nyelvgyakorlás, a szókincsgazdagítás, szerepelt benne az összehasonlító szemlélet, míg az irodalmi szövegek olvasására, értelmezésére csak gimnáziumi szinten került volna sor. Ugyanakkor az elmúlt időszakban kettőség jellemezte az alternatív vagy speciális tanterv (mert megnevezésében nem következetesek az erre vonatkozó diskurzusok) kérdéséhez való viszonyulást: a magyar iskolák, szakértők és az érdekképviselet is másképpen értékelte.

Vannak, akik a sajátos tanterv és vizsga kérdését teljes mértékben fontosnak, meghatározónak látják, létezik azonban egy kételkedő diskurzus is, amely szerint „én is, a gyermekem is megtanult jól románul, tanuljon meg más is úgy, ahogy a többi, úgy, ahogy addig”. Nyilván mindkét viszonyulás érvrendszerét jó lenne alaposabban érteni, azt gondolom azonban, hogy 2011 óta meg kellett volna fogalmazni legalább a konszenzuskeresés erre vonatkozó észrevételeit, összegzését, és világosabban látni az oktatásszervezésre vonatkozó következtetéseket.

– És természetesen a tanterv bevezetése is elakadt eddig. Keresztély Irma volt Kovászna megyei főtanfelügyelő nemrég úgy vélekedett, az efféle kísérletek azon buktak el, hogy a többség Romániában nem fogadja el, miszerint a román nyelv idegen nyelv lehet valaki számára. Emiatt csupán a harmadik osztályig jutott el a román nyelv oktatásának a reformja. Óriási szakadék tátong tehát aközött, amit elemiben tanul románból a gyerek, és amit ötödikben követelnek tőle: míg kezdetben idegen nyelvként tanulja a románt, drasztikus váltás következik, amikor a román anyanyelvű gyerekek számára készült tankönyvből és tanterv szerint kell tanulnia. Mit gondol, hogyan lehetne zökkenőmentesebbé tenni az átmenetet, amíg nincsen folytonosság a tantervben?

– Azt hiszem, több szinten is lehetne helyi, regionális fejlesztésekben gondolkodni. Például hatékonyabban lehetne hasznosítani a virtuális tér adta lehetőségeket és meghonosítani az idegen nyelvek oktatása területén jól bejáratott nyelvoktatási anyagokat a különböző segédeszközök, játékok, hanganyagok, nyelvközösségek, oktatófilmek vagy oktatói programok segítségével. A tanárok számára pedig olyan platformokat kéne létrehozni, ahol lehetőség nyílik ötleteket meríteni, tanácsokat kérni.

Ugyancsak az online felületet látnám jó lehetőségnek arra is, hogy a szülők is tanácsot kérhessenek vagy egyszerűen segédanyagokat kereshessenek a tanuláshoz, ugyanis az otthoni, motiváló tanulási környezet megteremtése a románnyelv-tanulásban egyáltalán nem egyszerű feladat. Hiszen nem ritka, hogy a tanulás nehézsége, a sikerélmény hiánya váltja ki a kudarcérzést, a motivációhiányt.

– A Sapientia egyetemen kívül az országban nincs olyan romántanárképzés, amely külön figyelmet szentel a nem román anyanyelvűeknek szóló oktatás módszereinek. Több évfolyam is végzett már az egyetem román szakán, ahol ön is tanít. Milyenek a visszajelzések, tudják-e hatékonyan kamatoztatni az oktatásban azt, amit az egyetemen speciálisan a magyar gyerekek oktatására vonatkozóan tanultak a hallgatók?

– Igen, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen működő román–angol szak elindításának célja többek között az volt, hogy előrelendítsük a magyar tannyelvű iskolákban a román nyelv oktatását. Ma már több olyan végzettünk van, akik erdélyi iskolában tanítanak, és már az is előfordult, hogy az ő tanítványaik jöttek egyetemünkre. Esetükben az idegen nyelv és a román nyelv elsajátításának tapasztalata, a kétnyelvű, többnyelvű „nyelvi viselkedés” problematizálása, a sajátos módszertani megoldáskeresés jó kiindulópontot jelent egyéni tanítási stílusuk kidolgozásához.

– Az is szóba került, hogy regionális szinten is szükség lenne egy neveléstudományi intézetre, amely sajátos helyi problémákkal foglalkozna, mint amilyen a székelyföldi magyar ajkú gyerekek román nyelvű oktatása. Mi lenne egy ilyen intézet szerepe és a gyakorlatban hogyan segítené a magyar gyerekek románnyelv-tanulását?

– A magyar tannyelvű iskolák minőségi fejlesztése érdekében valóban fontos egy olyan intézet, amely kapcsolatot teremt az oktatás és a kutatás között. Ugyanis az oktatásszervezésből nem hiányozhat az átfogó, szakmai szemlélet, ehhez pedig elengedhetetlen a jelenségek kutatása, alapos megértése, leírása. Ha konkrétan a román nyelv tanulására vonatkoztatok, azt gondolom, hogy például szakmai hátteret bíztosíthatna a tanterv, taneszközök és tankönyvek fejlesztésének.

De kutatóközpontként is működhetne: a nyelvi viselkedés, a nyelvelsajátítás, az iskolai nyelvi szocializáció román nyelvre vonatkozó szegmenseit vizsgálhatná, és teret biztosíthatna a szakmai vitáknak, egyeztetéseknek, a tervezésnek és az interdiszciplináris párbeszédnek is. Jelen pillanatban csak szétszórtan működő törekvésekről beszélhetünk, ennek következménye például az, hogy a különböző felméréseket „lepapírozzuk”, elvégezzük, de üzenetük nem mindig köszön vissza a gyakorlatban.

– Említette már a motiváció hiányát az oktatásban. Ennek ellensúlyozásaként mire kellene a szülőknek, pedagógusoknak a legnagyobb hangsúlyt fektetniük?

– Az iskolai nevelésben az élményszerű tanulás a legfontosabb, az, hogy ne erőltetve fejlesszük a gyermeket, hanem minél változatosabb lehetőségeket teremtsünk az önfejlesztésre, biztassuk és támogassuk saját értékei felfedezésében. Sajnos a mai iskolából hiányzik a következetesség: autonóm egyéniségek nevelését tűzzűk ki célul, de gyakorlatban minduntalan szabályozzuk, hogy mit hogyan csináljanak. Kreatív, kompetenciaalapú oktatásról beszélünk, miközben ha csak a vizsgatételeket vesszük alapul, leggyakrabban a lexikális tudást mérő készségeket ellenőrizzük; reális önértékeléssel rendelkező, talpraesett embereket szeretnénk nevelni, miközben frusztrálunk, szidunk, stigmázunk stb.

Elsősorban tehát következetes és koherens oktatási rendszerre lenne szükség, ahol a változtatások logikusak, előkészítettek és megalapozottak, mert csak ily módon tudja biztonságban érezni magát az iskolában a tanár, diák, és így tud bizalommal fordulni az iskolához a szülő is. Ha ezt a rendet és a velejáró szabadságérzést nem tudjuk megteremteni a gyerekeink számára, nem várhatjuk el tőlük sem a belső rendre való igényt, sem a rend tiszteletét.

– Az is tapasztalható, hogy a gyerekek, akik speciális tankönyvekből és tantervek mentén, idegennyelvként tanulják az angolt vagy németet, könnyebben elsajátítják a nyelvtani alapokat, mint románból. Az angol nyelv idegen nyelvként való tanításának nyilván óriási hagyománya van. Ez teljes mértékben hiányzik a román nyelv esetében?

– Mind az anyanyelv, mind az idegen nyelvek oktatásának módszertana nagy múlttal rendelkezik. A magyar tannyelvű iskolák tannyelvtörténetében sem teljesen újszerűek a román nyelv oktatásának sajátos kérdései, a válaszkeresések viszont mindig az adott kor függvényében értelmezhetőek. A jelenre reflektálva azt gondolom, hogy a magyar tannyelvű iskolák esetében szükséges lenne egy összehangolt (integrált) nyelvoktatási szemlélet kialakítása, melynek kiindulópontja éppen az anyanyelvi kultúra. Erre épülve, egymást kiegészítve kellene megtervezni a nem anyanyelv, azaz az államnyelv elsajátításának tartalmát, módszertanát, és ehhez kapcsolódhatna az idegen nyelvek oktatása.

Az összehangoltságon azt értem, hogy amit az egyik nyelv, kultúra keretében már elsajátított a diák, az a másik nyelv esetében akár viszonyítási alapként vagy kiindulópontként is szolgálhatna. Tehát nem egynyelvű logikával, párhuzamosan zajló, hanem inkább egymást összehasonlító és egyben kiegészítő többnyelvű szemlélet mentén haladna a nyelvi viselkedés nevelése, a tudatos nyelvhasználat alakítása. Ebben az összefüggésben a nyelvi sokszínűség is természetesebbé válna.