Hová lettek a székelyek?

És itt kezdődött a nebulók elméjének megvilágosítása: „Az erdélyi szászok mindig is külön éltek minden népcsoporttól, kis csoportokban évszázadokon keresztül egymás között házasodva, ebből a belterjességből pedig a természet törvényei szerint bekövetkező degeneráció okán kihaltak.” A szerző az itt elhangzott történetet a Németországban élő Szőcs Károly által megörökített, egy német evangélikus lelkipásztor erdélyi élményein alapuló írásából merítette.

Ezt a szörnyűséges, gyalázkodásnak is beillő állítást szükségtelen kommentálni. Csupán annyit fűznék hozzá, hogy íme, így válik a hazugság történelemmé; már zsenge kortól dívik a félretájékoztatás a történelmi tudományok terén.

Hasonló témával találkozhattunk a közelmúltban is, de ezúttal egy magyar televíziócsatorna jóvoltából. Sajnos nem tudom biztonsággal megmondani, melyik adó volt, éppúgy lehetett az MTV, mint az ATV vagy a Duna. A műsor jelentős részét elszalasztottam, annyit mégis ki tudtam következtetni, hogy egy székely atyafi írásos dokumentumokkal vagy négyszáz évre visszamenőleg bizonyítani tudta családfáját. Sőt még azzal is eldicsekedett, hogy idegen nemzetekkel nem keveredvén, megőrizte a székely tiszta vér fonalát. A székely családok túlnyomó többségénél ez így is működött a történelem folyamán, amire kivételesen nagy hangsúlyt fektettek és fektetnek, mind a mai napig. Nem anynyira azonban, hogy a rokonok közötti házasságot (vérfertőzést) világi és egyházi törvényekkel szigorúan ne tiltották volna. Az anyaország történelme viszont úgy alakult, hogy nem tudta elkerülni a különböző népekkel való keveredést.

A szóban forgó atyafi elkövette azt a hibát, hogy nemzeti tisztaságával kérkedni próbált az anyaországi magyarság rovására. Mondom: „hibát”, mert köztudott, hogy „tiszta” nemzet a világon sehol nem létezik, általában a szélsőséges nacionalistáknak is ez az egyik alapvető tévedésük. De meg is kapta a magáét, nemcsak a szóban forgó személy, hanem az egész székelység. Mert belekapcsolódott a vitába egy tudós genetológus, és megmagyarázta azt, amit az emberek nagytöbbsége már ismer: a gének kedvező keveredése nemesíti az illető fajt, míg a belterjesség a faj degenerációs folyamatához vezet. Nesze neked, székely büszkeség! Finoman megmagyarázták, hol a helyed, és még tiltakozni sincs jogod, mert a jelenség tudományosan bizonyított. Ha belekezdünk egy eszmefuttatásba, még fura dolgok derülhetnek ki: minél kevertebb tehát egy nemzet, annál fejlettebb, és minél tisztább, annál bugyutább. Így már érthető, hogy a történelem folyamán miért mi, székelyek húztuk a kurtábbat. Még csoda, hogy ennyien is fennmaradtunk ilyen nagyarányú belterjesség ellenére. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem vagyunk esélytelenek. Mert íme, a többségi nemzet segítségünkre siet, éles előrelátásával már kilencven éve minden eszközt megpróbál beolvasztásunkra. Tudományos megvilágításban még hasznunkra is válhat, ha keveredünk. Tovább futtatva az eszmét: minden eddigi, fennmaradásunkért vívott harc értelme vitathatóvá válik. Magyarázatot kaphatunk arra is, miért tombol közöttünk állandó testvérharc, miért nincs türelmünk egymást meghallgatni. Hogy miért csalódott Petőfi Sándor, amikor azt írta: „Nem avult el még a székely vér!” Mentségére legyen mondva, akkor még nem ismerték a genetikát. Talán jobb is volt így, mert a természet zavartalanul végezhette a saját dolgát. Nem utolsósorban azóta eltelt 160 esztendő, ami ugyancsak hosszú idő, ha a vérfertőzés következményeiről van szó. A vitatott terület új tudomány, annyira új, hogy nem-, vagy kevésbé ismerete beláthatatlan kimenetelű veszélyekbe sodorhatja az emberiséget. Hatvan-hetven évvel ezelőtt, már Einstein korában tervezték a génmanipulációt, mire a nagy tudós állítólag kifakadt: „Baj van, amikor az ember Istent játszik!”

Noha a szóban forgó tudós genetológus nem mondja ki direkt módon, mégis céltudatosan sugallja: mi, székelyek jócskán megértünk a felfrissülésre. Ezzel némi módosítással egyetértek. A székelységnek ugyanis nem annyira vérében, hanem lelkében kell felfrissülnie. A sors iróniája arra kárhoztatott, hogy olyan hatalom igáját nyögjük, mely a saját szintjére züllesztett, és ezáltal megsemmisíteni igyekszik minket. Szívében is fel kell frissülnie, hogy a testvéri szeretet és együvé tartozás tudata visszatérjen belé. És elméjében is, hogy felfogja a nemzeti létét fenyegető veszélyt és bölcs döntéseket hozzon.

Ha száz esztendő múlva megkérdezi egy román ajkú nebuló tanítójától, hová lettek a székelyek, két lehetséges választ kaphat. Az egyik: „Az erdélyi székelyek hosszú évszázadokon át külön éltek minden népcsoporttól, hogy megőrizzék nemzeti tisztaságukat. Hosszú időn keresztül csak egymás között házasodva, a természetes folyamat belterjességet okozott, minek következtében szellemileg és fizikailag degenerálódtak. Olyannyira, hogy ősi földjüket részben aprópénzért eladták a románoknak, részben az őket megvető anyaország területére költöztek. Nagy részük pedig a helyes utat választotta, és felismerve a degenerációs folyamat veszélyét, beolvadt a román nemzetbe, nemesítve ez által satnyuló génállományukat.” És a másik: „Az erdélyi székelyek hosszú évszázadokon át külön éltek minden népcsoporttól, hogy megőrizzék nemzeti tisztaságukat. Dacára puritánságra való törekvésüknek, nem alakult ki a belterjesség, a faj a degeneráció veszélye nélkül él és gyarapodik. A magyar nemzet eme fajtája derék, önérzetes, dolgozni éppoly jól tud, mint harcolni, szeretni, mint gyűlölni. Állításuk szerint Erdély őshonos lakói, de nem olyan régiek, mint mi, románok. Bármit is mondanak, tisztelnünk kell őket, mert valljuk be őszintén, a mindenkori román hatalmak erőszakos asszimilációja kudarcot vallott ellenük. Mi több, e maroknyi nép kitartásának és harciasságának köszönhetően kivívták az önrendelkezési jogot, amit területi autonómiának nevezünk.” Hogy melyik változattal világosítják fel száz év múlva a tanulót, az csakis rajtunk múlik.

(Sebők Mihály)