Emberi jogok konzervatív szemmel

Ha a tagállamok ratifikálják a Szerződést, jogilag kötelező érvényűvé válik majd a Charta is, s ezáltal a Lisszaboni Szerződés hatálybalépésének időpontjában a 2000. december 7-én ünnepélyesen kihirdetett Charta helyébe lép. Az új charta betartása felett majd az Európai Bíróság hivatott őrködni. A lisszaboni szerződéshez jegyzőkönyvet csatoltak, amely különleges rendelkezésekről szól az Alapjogi Chartát illetően Nagy-Britannia és Lengyelország vonatkozásában. E két ország kivonta magát az alól, hogy a charta által elismert jogok védelmében a nemzeti bíróságokhoz, illetve az Európai Bírósághoz lehessen fordulni.
Körülbelül ennyit lehetett olvasni, rögtön az esemény után a napi sajtóban.
Talán még annyit hozzá lehet tenni, még mindig az esemény hírértékénél maradva, hogy mivel a korábbi, az alkotmánytervezet esetében követett eljárástól eltérően a szerződést a tagállamok parlamentjei fogják ratifikálni (némelyikük, így a magyar Országgyűlés, már ratifikálta is), kivéve Írországot, ahol referendumot írnak ki a kérdésben, jó esély van arra, hogy a Szerződés hatályossá váljon. Így tehát várható, hogy a Charta is kötelező érvényűvé válik.

Az értelmezés nehézségei
Ha úgy vesszük, ez végül is olyan fejlemény, aminek akár örülhetnénk is. Van (vagy lesz) egy alapjogi chartánk, amely nem kevesebb mint 54 cikkben sorolja az uniós polgárokat megillető alapjogokat.
Olaszországban tartózkodó roma honfitársaink például bizonyára megelégedéssel vették tudomásul, hogy „az uniós polgárokat az Unió bármely tagállamában megilleti a szabad álláskeresés, munkavállalás, letelepedés és szolgáltatásnyújtás joga” (15. cikk, 2. bekezdés), s hogy „tilos a kollektív kiutasítás” (19. cikk, első bekezdés). Ez, azon túl, hogy egy ésszerű, jótékony és szükséges rendelkezés, egyszersmind világos, határozott és egyértelmű is. Ha valamely állam megszegi ezeket a cikkelyeket, akkor a sértett(ek) az Európai Bírósághoz fordulhat(nak) panasszal.
Kevésbé nevezhető egyértelműnek viszont a 31. cikk első bekezdése, miszerint „minden munkavállalónak joga van az egészségét, biztonságát és méltóságát tiszteletben tartó munkafeltételekhez”, aminek az értelmezése már komoly fejtörést okoz – legalábbis nekem. Mi ennek a jognak a pontos tartalma? Mikor mondhatjuk azt, hogy a jog alanyát jogsérelem érte? Mit jelent az, hogy a munkavállaló méltósága sérül? Nincs ez némileg kiszolgáltatva a szubjektív megítélésnek? Hiszen akár azt is mondhatnám, hogy az én méltóságom már eleve sérül attól, hogy egyáltalán dolgoznom kell. Félretéve az iróniát, nem arról van szó, hogy ne szeretném magam is, hogy a világ, ezen belül az uniós polgárok élete szebb és jobb legyen, de nem értem, hogy ezt az igényt miért kell minden esetben a jogok nyelvén megfogalmazni.
Ugyanakkor azt is látom, hogy kevés dologban van ma akkora egyetértés, mint az emberi jogok kérdésében, s így tudatában vagyok annak is, hogy bárki, aki ezek hasznát vitatja, könnyen bizonyulhat az emberi jogok ellenségének, reakciós, antihumanista, sötét és visszahúzó erőnek. Viszont azt is látnunk kell, hogy az emberi jogok eszméjének ez a kizárólagossága történelmi léptékkel mérve viszonylag új keletű fejlemény; hogy nem gondolkodtunk mindig emberi jogokban, s hogy az emberi jogok legalább annyi bonyodalmat okozhatnak, mint amennyit megoldanak.

Emberi jogok –
funkció és tartalom
A történelmi analógiáknál maradva, ha elővesszük az Amerikai Egyesült Államok 1787-ben írt alkotmányát, akkor – meglepetésünkre – egyetlen jogra sem találunk benne utalást. Az 1791-ből származó első tíz kiegészítése, az úgynevezett Bill of Rights, nevével ellentétben szintén alig sorol jogokat: az alkotmánymódosítások funkciója inkább a hatalom korlátozása. Így például mindjárt az első alkotmánymódosítás ahelyett, hogy a lelkiismereti szabadság jogát kodifikálná (ilyesmiről egyébként akkoriban nem is igen tudtak: a hitről nem azt gondolták, hogy szabad választás tárgya, hanem azt, hogy a hívőre háruló feloldhatatlan kötelezettségek forrása), kimondja, hogy „a Kongresszus nem alkothat olyan törvényt, amely vallást alapít vagy vallás szabad gyakorlását tiltja”. Azaz a hatalomnak vallási szempontból semlegesnek, az egyes vallásokkal szemben pedig toleránsnak kell lennie (és semmit sem mond az ún. bevett vagy hivatalos vallásokról). A tizenöt évvel korábban megfogalmazott Függetlenségi Nyilatkozat beszél ugyan jogokról, de mindösszesen háromról, s azt állítja, hogy a Teremtő ruházott fel bennünket ezekkel: az élethez, a szabadsághoz és a boldogságra való törekvéshez való joggal. Nos, a Teremtővel ellentétben, aki láthatólag igen szűkmarkúan bánt az amerikaiakkal, mi, uniós polgárok viszonylag bőkezűen osztogattuk magunknak a jogokat.
Nehéz a jogszaporítás eme történelmi tendenciájával szemben egyszerű kifogásokkal élni, különösen olyan egyszerű kifogásokkal, amelyek ne lennének félreérthetők vagy tendenciózusan félreértelmezhetők. Pedig az emberi jogok eszméjét gyakorlatilag azóta vitatják, amióta ez az eszme jognyilatkozat formáját öltötte – először a történelemben 1789. augusztus 26-án. A legismertebb vagy leghírhedtebb ellenvetést ezzel a nyilatkozattal szemben Jeremy Bentham brit konzervatív filozófus tette, valamikor, ha nem tévedek, a 19. század legelején, amikor azt mondta, hogy az Emberi Jogok Nyilatkozata egy „metafizikai tákolmány”, cikkeit pedig három csoportra osztotta: azokra, amelyek érthetetlenek, amelyek hamisak és amelyek érthetetlenek és hamisak is egyben.
De nyilván az emberi jogok eszméjének nem mindenik konzervatív bírálója volt ennyire vehemens a nyilatkozataiban, s az még kevésbé igaz, hogy az emberi jogok bírálói egytől egyig megátalkodott vagy gonosz emberek, reakciósak vagy fasiszták lettek volna. A konzervatívok nem azt mondják, hogy az embereknek nincsenek jogaik – a különbség köztük és az emberi jogok elkötelezett hívei között inkább a jog funkciójának megítélésében van.
Az emberi jogok klasszikus funkciója a hatalom korlátozása, a magánéleti szféra határainak a kijelölése volt. A hatalom addig legitim, amíg egyéni jogot nem sért, így ezek azok a jogok (lelkiismereti szabadság, szólás- és gondolatszabadság, az élethez és a tulajdonhoz való jog stb.) az egyéni szabadság tartalmát adják. A jog ilyeténképpen egyfajta vétó a polgár kezében, eszköz a hatalom túlkapásai ellen. Legtalálóbban talán Alexis de Tocqueville gróf fogalmazta meg a jognak ezt a funkcióját, aki az 1830-as évek elején fiatal ügyvédként beutazta az Egyesült Államokat, a világ akkoriban egyetlen demokráciáját, s tapasztalatait máig ható érvénnyel foglalta össze A demokrácia Amerikában című, igen népszerű művében. (Ez az a könyv, amely 19. századi nagyjainkat is megihlette, többek között az olyan kiváló politikusainkat is, mint báró Eötvös József, s többek között kihatással volt a centralisták államszervezési elképzeléseire.) Tocqueville szerint „a jogok eszméje nem egyéb, mint az erény eszméje a politika világában. A jogok eszméjének segítségével határozzák meg az emberek, mi is a túlkapás meg a zsarnokság. Ennek az eszmének a fényében ki-ki függetlennek mutatkozhat dölyfösség nélkül, és alávetettnek alantasság nélkül.”
De éppen azért, mert a jogot a politikai ellenállás, az önállóság fenntartásának eszközeként kezelték, a konzervatívok alapvetően mindig is bizalmatlanok voltak a jogszaporítás liberális gyakorlatával szemben – és azok ma is. Különösen elutasítóak az ún. második generációs, vagy más nevükön szociális jogok eszméjével szemben. A jogok a hatalom korlátozásának az eszközei, a szociális jogok érvényesítése viszont megengedhetetlen módon növeli az állam és a bürokrácia hatalmát. Míg a klasszikus szabadságjogok gyakorlásának elégséges feltétele volt, ha az állam nem avatkozott be a polgárok magánéletébe, a szociális jogok megkövetelik az állam közreműködését a joggyakorlat feltételeinek megteremtésében (pl. szociális segély, munkanélküli-segély formájában), s az adóterhek révén csorbítják az egyénnek a gazdasági szférában élvezett szabadságát. Az a nyelvezet, amely korábban az állam hatalmának korlátozását szolgálta, fokozatosan az állam hatalmának kiterjesztése mellé áll.
Vegyük csak a „megélhetéshez (élethez) való jogot”, mely az első olyan szociális jog, amelynek kodifikálására az európai történelemben kísérletet tettek. Az egyik értelmezés szerint ez azt a jogot jelenti, hogy életünket senki törvényes indok nélkül ne vehesse el. A törvénynek, amely ezt a jogot biztosítja, az a rendeltetése, hogy meggátolja a büntetlen gyilkosságot s a zsarnoki önkényt. Az egyenlősítő gondolkodás hatására azonban ez már a 18. század végén kezdett átalakulni a „megélhetéshez való joggá”, ami már nem szabadságjogot jelent, hanem követelést az állammal és az államon keresztül mindazokkal szemben, akiknek viselniük kell ennek költségeit. Ebben az értelmezésben a megélhetés joga a létminimum biztosítása minden egyes állampolgár számára. Nem az egzisztenciális, hanem a szociális biztonság garanciája tehát. Ez a jog csak úgy biztosítható – ha egyáltalán biztosítható –, hogy egyrészt a gazdaság feletti állami ellenőrzést növelik, másrészt olyan rendszabályokat vezetnek be, amelyek nyilvánvalóan a szabad gazdaságban élvezett jogok megkurtítására irányulnak.

Jog és kötelesség
A megélhetés jogának kodifikálása, eszmei megalkotójának, Robespierre-nek szándéka szerint rejtetten erkölcsnemesítő célzatú lett volna, s a gazdagot arra ösztönözte volna, hogy a szegényt testvérének tekintse. Túl azon, hogy a történelmi tapasztalat szerint a politika és a jog nem alkalmas eszközei az erkölcsnemesítésnek (noha napjaink jogalkotását láthatóan egy ilyen meggyőződés vezérli), Robespierre felfogása fényt derít egy olyan előfeltevésre, ami korunk jogalkotásának is rejtett előfeltevése, s ami magából a liberális demokrácia alapelveiből következik. Eszerint minden kötelezettséghez rendelhető egy jog, s egy kötelezettség csak akkor tekinthető legitimnek, ha levezethető valamilyen jogból. Ez az előfeltevés azon a mélyebb, s rendszerint kimondatlan föltevésen nyugszik, hogy az egyik ember csak akkor visel speciális kötelezettséget a másikkal szemben, ha önkéntes cselekedeteivel elkötelezte magát: ha ígéretet tett neki, elfogadta a szolgálatait és így tovább. Ez a társadalmi szerződés eszméje, mely szerint adott politikai közösség tagjait mindösszesen egy szerződés egyesíti, melyben a társulás feltételei egyértelműen, egyszer s mindenkorra rögzítve vannak. A szerződéses társadalomban nincs közjó és nincs közös erkölcsi mérce, mint ahogyan nincsenek egyénekre háruló, a szerződésből levezethetetlen kölcsönös erkölcsi kötelezettségek sem.
A konzervatívok ezzel szemben azt tartják, hogy bár nincsen jog kötelesség nélkül, nem minden kötelesség vezethető vissza jogra. A gyerekeknek nincsenek jogaik, mi mégsem kínozhatjuk, vagy ölhetjük meg őket. Nincsenek jogaik, nekünk, felnőtteknek viszont vannak kötelességeink velük szemben: táplálnunk kell őket, védelmeznünk a veszélyektől és a szenvedéstől, felnevelnünk. Ez a mi erkölcsi kötelességünk, nem pedig a csecsemők jogai; itt a kötelezettségek és az igények egyensúlyáról szó sem lehet. Azaz jobb, mondják a konzervatívok, ha az emberek közti kapcsolatokat illetően a kötelességekről beszélünk: ez sokkal pontosabb, világosabb nyelv, amely jóval kevesebb alkalmat kínál a visszaélésre, mint amikor a jogainkat emlegetjük. Az emberi jogok nyelve, eltérően attól, amely a kötelességeinkről beszél, nem világos és legtöbbször nem is lehetünk biztosak abban, meddig terjed az adott jog érvényessége, vagyis hogy mi a pontos tartalma.
Az emberi jogok doktrínájának, azon túl, hogy minden jó alapelvhez hasonlóan kiválóan alkalmazható a legroszszabb célokra is, megvan az a hátulütője, hogy meghonosította civilizációnkban az emberi jogok álruhájába bújtatott, végeláthatatlan követelések atmoszféráját. Az amerikaiakkal szemben, akik 1776-ban láthatóan még úgy gondolták, hogy mindösszesen a boldogságra törekedni van joguk, mi, úgy tűnik, elhitettük magunkkal, hogy jogunk van a boldogsághoz. Bármire vágyunk, bármit szeretnénk – okkal vagy ok nélkül – magunknak, azt mondjuk, hogy az az emberi jogokból következően megillet bennünket. A jogszaporításban rejlő képtelen tendenciákat már egy 18. századi Benedek-rendi szerzetes, bizonyos Léger Marie Deschamps felvázolta az – egyébként igen stílusosan – Igaz rendszernek keresztelt kommunista utópiájában, amikor szerzetestől fölöttébb szokatlan módon azt mondta, hogy az állam jogszerűen előírhatja, „hogy a csúnya nőket is meg kell ölelni, mert a nemi vágy kielégítése természetes jogunk, s az állam köteles gondoskodni a természetes szükségletek egyenlő ellátásáról”.
Ha jogom van arra, hogy szeressenek, akkor neked kötelességed szeretni engem.
Mindezen jogos vagy megalapozatlan, érthető vagy képtelen követeléseket, amelyek akár valaminek a tényleges és fájdalmas hiányából, akár esztelen irigységből fakadnak, manapság az emberi jogok nevében, illetve azoknak megsértéseként szokás megfogalmazni.

Szerző: Demeter M. Attila politikafilozófus, egyetemi oktató