Éjszakai kaleidoszkóp

Zseniális album ez, érdemes utánanézni, hogyan lehet Tangerine Dream, Metallica, Björk, Nirvana, Roger Waters (Pink Floyd), Kraftwerk és más teljesen különböző műfajokat képviselő előadók dalaiból összeollózott, majd összeillesztett mintákból teljesen új (és táncolható!) instrumentális muzsikát létrehozni. Többek közt ez a kiadvány inspirálhatta Lavelle mestert is, amikor úgy döntött, létrehoz egy zenei projektet, ehhez pedig társnak éppen Joshua Davist kérte fel. Mivel Shadow mester alapállásból tartozott néhány sörrel a kiadófőnöknek, így egyértelmű volt, hogy szerepet vállal a zenekarosdiban, amit UNKLE néven jegyeztettek be. Ekkor már 1997-et írtunk, rá egy évre pedig ki is jött az első, Psyence Fiction című korong.

A legizgalmasabb benne az, hogy műfajilag teljesen behatárolhatatlan alkotással van dolgunk: középutat jár be a hangszeres és elektronikus zene között, ötvözve mindkettő legjobb tulajdonságait. Sötét tánczene, ami egyszerre idézi meg a Depeche Mode és a Massive Attack legsötétebb tónusú műveit, és a Kraftwerk vagy a Tangerine Dream által képviselt hűvös elektronikát. A projektet pedig olyan emberek segítettek létrehozni, mint Mike D (Beastie Boys), a Metallica akkori basszusgitárosa, Jason Newsted, Ian Brown, a brit rockszcéna egyik meghatározó zenekarának a frontembere (Stone Roses), vagy a Radiohead kulcsembere, Thom Yorke. A ’90-es évek végének a hangulatát kiválóan összegző eklektikus alkotás sikere ellenére Shadow le is lépett filmzenét meg a saját második albumát gyártani, de Lavelle újabb tehetséges segítők után nézett. Ekkor érkezett Richard File, akivel aztán tíz éven keresztül még simán a kiváló szinten tartották az első nagy dobás után is az UNKLE-projektet, aminek köszönhetően már a műfaj legendás képviselőjeként lépett be a csapat a 2000-es évek második felébe. A második, Never Never Land című kiadvány is hasonló recept szerint készült: itt a Pulp énekese, Jarvis Cocker, Brian Eno, Robert Del Naja (Massive Attack), Josh Homme és Ian Brown vállalták a közreműködést.

Az UNKLE nevű formáció azóta is inkább egy kentaurhoz hasonlít: senki nem tudja megmondani, hogy pontosan micsoda és milyen zenét játszik. Olyan ez, mint a kaleidoszkóp: mindig más és más minták, mindig más színekkel. Nem igazi zenekar, de nem is egyszemélyes projekt, hiszen ki-beszállnak a társszerzők. 2007-ben már markáns rockhatás jellemzi a hangzásukat, s a kaliforniai stúdiókban, kaktuszok közt felvett War Stories című briliáns lemez egy újabb felfedező utat jár be. Az album leginkább olyan, mintha egy Queens Of The Stone Age lemezt oltanánk be elektronikus tánczenével.

Aki eddig követte a történetet, az már tudhatja, hogy az UNKLE-albumokkal kapcsolatban csak az a biztos, hogy semmi értelme velük szemben az előző lemezek alapján elvárásokat támasztani. Az idei nyárra időzített Where Did the Night Fall előkészületeiről már tavaly lehetett híreket olvasni az interneten, ahol maga Lavelle közölte folyamatosan az információkat a munkamenetről. Bejelentette ugyanakkor: új kollaboránsa Pablo Clements stúdiómágus, a régiek közül pedig Gavin Clark marad a hajón énekesként. A kiváló hangú énekes a War Stories-on is énekelt már.
Az UNKLE-eszköztár újra frissült, és a nagytakarítás után a kaliforniai pszichedelikus Sleepy Sun, a texasi The Black Angels, az Autolux art-rock trió, a Celebration énekesnője, Katrina Ford és az egykori Screaming Trees alapítója, a markáns hangú Mark Lanegan kaptak meghívást együttműködésre.
Természetesen a „zenekar” ezúttal is teljesen más arcát mutatja meg nekünk. Több a hangszeres megoldás, több a dalcentrikus megközelítés, mégis experimentális muzsikát kapunk. A kísérleti rockzene hatásai itt is végig jelen vannak, a dalok egytől egyig változatos hangzású gitárokkal, széttorzított, „kásás” szintetizátorhangokkal vannak telezsúfolva, míg a háttérben diszkrét vonóstémák, hatásos elektronikus tánczenére jellemző megoldások egészítik ki az összképet. Eszünkbe juthat a korai Chemical Brothers, a Primal Scream ’90-es években gyártott XTRMNTR albuma, a Radiohead éteri atmoszférája, de ugyanígy fellelhető itt a Beach Boys harmóniavilága, a Led Zeppelin vagy a korai Pink Floyd hatása is. Hihetetlenül hangulatos, eklektikus lemez ez, mint az összes korábbi UNKLE-munka – ebből a szempontból legalábbis össze lehet hasonlítani a többi kiadvánnyal.

A lemezt indító keleti hatású, fúvósokkal monumentálissá varázsolt Follow Me Down például olyan, mintha Björk énekelne Led Zeppelin számot, a „zsíros” gitárokkal operáló Natural Selection pedig úgy szól, mintha a Chemical Brothers dolgozna fel egy Beach Boys-dalt. Érdemes kiemelni még a hippis hangulatokat idéző, a 60-as évek végére visszarepítő The Answer című dalt is, melyben a Big in Japan zenekar vállal szerepet, vagy a Caged Bird sötét tánczenéjét – ez utóbbi az egyik legjobb dal, amit az UNKLE valaha készített. A lemezt záró folkos Another Night Out is megér egy misét: gyönyörű balladát kapunk Mark Lanegan tolmácsolásában. A folyamatosan megújuló UNKLE továbbra is az elektronikus zene megkerülhetetlen jelensége marad: egy másodpercig sem unalmas projekt, melyre 15 év után is érdemes odafigyelni. A Where Did the Night Fall – ha nem is a legjobb UNKLE-lemez – könnyedén helyet kaphat az év legjobb lemezei közt.

UNKLE: Where Did the Night Fall, Surrender All, 2010. Értékelés az 1–10-es skálán: 8.