Autonómia

Közismert, hogy a magyar nyelv mellérendelő szerkezetű, ezért azt mondjuk például, hogy „félkezű\" vagy „feleség\", mert a kettő együtt egy egész. Jóllehet mindkét „fél\" megőrzi autonómiáját, de együtt sikeresebbek, eredményesebbek, mert mellérendeltségük folytán kölcsönösen segítik egymást.

A mellérendelő nyelvhasználat nyilvánvalóan azt is jelenti, hogy a magyar embernek a gondolkodásmódja is mellérendelő, vagyis alapállásban a magyar ember egyenrangú, autonóm módon együttműködő. Ez a mellérendelési elv, amely szinte egyedülálló módon a magyar nyelvbe és a magyar lélekbe van oltva, egy olyan sajátosság és egyben erkölcsi értékrend, amely azt jelenti, hogy a magyar ember magával egyenlőnek, egyenrangúnak tartja bármelyik másik embert és másik nemzetet. Ez pedig az emberi méltóság és a szabadság, egyszersmind a sokféleség messzemenő és példamutató megbecsülésével egyenlő. Ez a legteljesebb demokrácia.

Adódik a kérdés, hogy ez a rendkívülinek mondható nyelvi és gondolkodásbeli sajátosság vajon hogyan és mikor kerülhetett a nyelvünkbe. Ennek az izgalmas kérdésnek a megválaszolására azt kell megvizsgálnunk, hogy melyik volt az a történelmi, netán történelem előtti kor, amikor ez a gondolkodási mód uralkodott! Ez pedig nem lehetett más, mint az a kor, amikor még az emberek önzetlenül segítették egymást, mit sem várva érte, hiszen még senkinek sem volt semmije. De mint közös tulajdon, övék volt az egész nagyszerű természet, ahol a vadban bővelkedő földkerekségen élő, akkor még kevés embernek, az egymás elleni küzdelmének nem is lett volna semmi értelme. Ám annál több haszna volt az együttműködésnek, egymás megsegítésének.

Igen, ez volt az ősközösségi társadalmak kora, a hajdani aranykor, az Éden, a matriarchatus és egyben az anyanyelv kialakulásának a kora. És igen, a mi édes anyanyelvünké is, melyben íme megőrződött évezredeken keresztül, minden megpróbáltatás dacára, amin azóta átmentünk, az a mellérendelő gondolkodásmód és lelki beállítottság, amely a magyar nyelvet, a magyar hagyományokat és a magyar embert mindmáig jellemzi.

Hozzam fel bizonyítékul, hogy a magyar társadalom az idegenekkel szemben sohasem volt kirekesztő, hanem inkább befogadó volt? És azt, hogy nem gátolta, sőt inkább elősegítette a faji és kulturális fennmaradásukat? Vagy azt, hogy a többségi magyar nemzet sohasem erőltette a saját nyelvét a kisebbségekre, és még tőlük sem várta el, hogy mindenki a mi nyelvünket beszélje? Hanem inkább cseregyerekként egy időre saját gyermekét is odaadta idegen nyelvet tanulni? És vajon szükséges-e emlékeztetnem rá, hogy már a 13. században autonómiát adtunk az erdélyi szászoknak? Nem beszélve arról, hogy minden vár, megye, falu, sőt akár minden kis közösség is autonóm módon működött.

És a mai végeredmény is vajon nem elég bizonyíték arra, hogy minden népcsoport, vallás biztonságosan megmaradhatott és fejlődhetett a Szent Korona országában, Magyarországon? Szükséges-e felidéznem, hogy teljes vallásszabadságot biztosítottunk olyan időkben, amikor egyébként Európa-szerte vallásháborúk dúltak? Nem teszem. Remélem, majd a történészek megteszik helyettem. De aki mindezt tagadja, előbb talán nézzen körül a saját portáján, és tekintsen előbb saját magába.

Az évezredekkel később, a termelő gazdálkodás és a vele járó társadalmi rétegződés és a következményes hierarchia idején kialakult népeknél azonban gyakran már maga a gondolkodásmód is hierarchikus, azaz alárendelős és nem mellérendelős, vagyis nem demokratikus. Ez az alárendelős gondolkodásmód nem becsüli meg a sokféleséget, mert a hatalmi gőg bódulatában egyszerűen csak uralkodni akar, nem pedig együttműködni.

És teszi ezt még akkor is, ha egyébként neki is kára származik belőle, mert számára a legnagyobb kár az, ha az uralmat elveszítheti. Csak a legmagasabb kulturáltságú emberek és a legtisztább erkölcsű népek képesek a kívülről és felülről erőszakosan irányító (de persze törvényekkel kellőképpen aládúcolt) alárendeltségi gondolkodásmódot meghaladni, azaz önmagukon felülemelkedve, önmaguknál messzebbre is látni.

Ezek a nagyszerű emberek és kiváló népek a mindent egyneműsítő globalizmus rombolásával szemben a helyi autonómiák kiépítésével és így az eredeti sokszínűség megőrzésével a végső pusztulásba rohanó földi világot – talán – Isten segítségével még képesek lesznek megmenteni. Nekünk, magyaroknak mindenképpen közöttük a helyünk, hiszen ez a mi rendeltetésünk, mondhatni küldetésünk.

Veér Győző