„Belehalni” az új feladatokba a világot jelentő deszkákon

– Emberöltőnyi időt töltött nagyváradi színésznőként, de minden túlzás nélkül állítom, hogy alig-alig változott valamicskét ahhoz képest, amikor a 80-as évek elején először láttam a színpadon. Szerencsés alkat Fábián Enikő, talán már akkor is ilyen volt, amikor elhatározta, hogy színésznő lesz?

– Ez azért túlzás, mert közönség elé először második osztályban álltam. De nem ilyen egyszerű, sőt története van az én első szerepléseimnek. Az viszont igaz, hogy a történet máig hatóan tart: ugyanolyan izgulós vagyok ma is, mint elemista koromban. Most is „belehalok” az új feladatba, különösen, ha úgy érzem, hogy próbára tesznek, nem bíznak teljesen meg abban, amit nyújtanék.

Fábián Enikő

1957. január 3-án született Brassóban, szülővárosában érettségizett, 1981-ben végezte a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemet, azóta a nagyváradi színház tagja. Pályája során alakításait számos elismeréssel értékelték: nívódíjakat, Poór Lili-díjat, Sikli-díjat, Zseka-díjat kapott, több hazai fesztiválon lett egyéni műsoraival első díjas.

Az első „fellépés” az elemiben volt, nem nagyon kellett egyengetni az utamat: az irodalmat szerettem, jó hangom volt, szerettem énekelni és hajlékony voltam.

A szüleim éppen abban az időben építették a házunkat, zongorára nem telt, maradt a kórus. Balettre óvodától jártam, amit abba kellett hagynom, mivel épp a házépítés miatt az első osztályt a nagyszüleimnél, Árapatakon végeztem, később pedig valamennyi vakációt ott töltöttem.

Csodálatos világ volt a falu világa, a város jelentette a tanulást, a munkát és a fegyelmet, a falu pedig a lelki feltöltődés volt.

Mint egy csodálatos koszorú, varázsszivárvány, kiteljesedés – máig elkísérnek az emlékeim, nem egy szerepben előbukkannak és segítenek a karakter megformálásában. Amikor második osztályban visszakerültem Brassóba, akkor kiválasztottak talajtornára, negyedikben pedig hozzáadódott a néptánc.

De az első nagy lámpalázak ötödik osztályban kezdődtek, amikor más osztálybeliek előtt kellett szavalnom. Meg is tanultam a verset, elmélyedve, végigelemezve, de a főpróbán, az osztályban háromszor belesültem. Tanárnőm pedagógiai érzékét dicséri, hogy megérezte, nem a szövegtanulás miatt akadtam el, úgyhogy továbbengedett az iskolai versenyre, azzal biztatva, hogy senkire és semmire ne gondoljak közben, csak a versre. Így lett, és meg is nyertem az első díjat, de tizenegyedikes koromig aztán nem mondtam többé verset, beiratkoztam viszont a nagy múltú Brassói Magyar Dalárdába.

– Az ötödikes első díj döntött a színészi pálya mellett?

– Nem, ellenkezőleg: félni kezdtem az újabb belesülésektől, elfojtottam magamban minden szereplési vágyat egészen tizenegyedik osztályig, amikor a belső kényszer „legyőzött”, és újból kezdtem verset mondani. Talán közrejátszott, hogy tizedikben magyartanárom, Szikszai Jenő meghívta Kányádi Sándort egy órára, és engem jelölt ki versmondásra. Nemsokára „hivatalosan” is bejelentettem a színire készülést, és nagyon komolyan neki is láttam. A dalárda mellett tizenkettedikben jelentkeztem a Kultúrpalota színjátszó csoportjába, ahol eljátszhattam első főszerepemet, Garcia Lorca Csodálatos vargáné című darabjának címszerepét.

Az első felvételim nem sikerült, épp a vonal alá került a nevem. Nem sokkal később viszont kaptam egy hivatalos levelet, amiben az állt, hogy ne adjam fel a terveimet, mert a következő évben számítanak rám. Jólesett, hogyne esett volna jól. Ahogy az is, hogy Szentgyörgyre elhívtak segédszínésznek. Nagyon jó tanulóév volt, hisz énekeltem, táncoltam, súgtam, ügyeltem, és másodjára sikerült is a felvételim. Másodéven házasodtunk össze Szentmiklósi József kollégámmal, ő szalontai volt, részben ezért is jöttünk Váradra.

Kiss Törék Ildikó, a magyar tagozat akkori vezetője eljött a vizsgaelőadásunkra, mondta, hogy nála van hely fiúknak, mi szóltunk, hogy házasok vagyunk, úgyhogy természetesen én is Váradra kerültem. Fekete Károly kollégánk volt a harmadik frissen végzett, együtt jöttünk. Érdekességként mondom, azoknak, akik nem emlékeznek, hogy a nyolcvanas évek elején már érezni lehetett a nagy nincstelenséget, de az én volt apósom a szalontai húsgyárban dolgozott, és segített az ellátásunkban.

Első szerepem Váradon Tudor Popescu Kutyakomédia című darabjában Mariana volt Farkas István rendezésében. A közönség is, a kollégák is szeretettel fogadtak, nem volt semmi gond, sőt a főiskola utolsó évében egyéni műsoromból kiderült, hogy énekelni is tudok. Akkori irodalmi titkárunk, Bölöni Sándor, az Irodalmi Kerekasztal egyik vezetője kért meg, hogy énekeljek valamit a következő ülésen, én pedig a Kodály megzenésítette Ady-verset, a Fölszállott a pávát választottam. Az ülésen jelen volt rendezőnk, Szabó József (Ódzsa) is, aki ujjongva közölte, hogy erre várt: most már bemutathatjuk az Ősvigasztalást.

Énrám osztotta Kis­pál Jula szerepét, ami a váradi színészi karrieremet elindító nagy dobbantás lett, csakhogy ekkor is közbejött a „nekem elsőre semmi nem sikerül”-effektus. Éppen a nagymonológomat mondtam, azt, amelyben népem sorsát kérem számon, s amit tulajdonképpen Ódzsa emelt át egy másik Tamási-műből, a Szűzmáriás királyfiból. Ódzsa lent ült a nézőtéren, és egyszer csak kiabálni kezdte egyik szavajárását, hogy „Mi ez? Mars vissza a főiskolára, még tanulnod kell!”, mire énbennem olyan hatalmas düh gyűlt fel, hogy kértem, hallgasson meg még egyszer.

Azzal a szörnyű indulattal játszottam a jelenetet, úgyhogy a végén Ódzsa ismét kiabálni kezdett, de akkor már arról, hogy „Na ezt vártam, sőt ez még annál is több!” Boldog voltam, hogy ismét bejött az a bizonyos sikeres második lépés, bár egy kicsit féltem, tudom-e majd tartani az indulati hőfokot a későbbi előadásokon is, de sikerült. Meg kellett ismételnünk a székelyföldi turnét az előadással, olyan volt a hatás. Ezután az igazi kiugrás után aztán sorra jöttek a változatosnál változatosabb szerepek, a nagy drámáktól a szilveszteri kabarékig sok-sok minden.

– Próbálkozzunk időrendi felelevenítéssel?

– Talán az lenne a legjobb. Így máris kezdhetem azzal a szereppel, amivel a diákság szívébe loptam be magam: Fodor Sándor Megőrizlek című művének musicalváltozatában én játszottam Esztert Szentmiklósi József rendezésében. Majd jött az addig akár szerepálomnak is mondható lehetőség, Arabella Sütő András Káin és Ábel című darabjában. Kovács Levente rendezte, és ennyi év után visszatekintve azt mondhatom, hogy ő volt az a rendező, akitől a legjobb szerepeket kaptam.

Következett Molière Nők iskolája, Karácsony Benő Napos oldal, Zilahy Lajos Fatornyok, 1985-ben pedig ismét egy kiugróan jó előadás főszerepe, R. Nash Az esőhozó ember Lizzie-je. 1986-ban Szentivánéji álom (Heléna), 87-ben a főiskolai vizsgaelőadásunk, D. R. Popescu A kerti törpe, itt akkor először olyan megoldásban, hogy a közönség a színpadon ülte körbe a játékteret. Újabb Sütő-darab következett, a Vidám sirató egy bolyongó porszemért, ebben Lenkét játszottam, majd 1988-ban Bernard Shaw Sosem lehet tudni című darabjában Gloria voltam. Akkoriban szerződött a román tagozathoz Laurean Oniga rendező, akitől egy újabb nagy lehetőséget kaptam: a címszerepet Gombrowicz Yvonne, burgundi hercegnőjében.

– Emlékszem rá, döbbenetes előadás volt, különösen a chaplinesre vett csetlő-botló figura.

– Tulajdonképpen ez volt az első néma szerepem, csak egy-egy szót szóltam közben, illetve egyetlen mondatot. Ami viszont nemcsak a színészi pályának lehet a sűrített hitvallása, hanem az egész emberi életé: „és így tovább, körbe-körbe”. Ennyi volt, de valóban óriási siker volt ez az előadás, nagyon szép turnénk volt vele. Lényegében arról szólt, mennyire kiszolgáltatott a művész az örök politikai rendszerekben és társadalmakban – ezért a körbe-körbe. Aztán közvetlenül a változás előtt Kincses Elemér Kinek nyár, kinek ősz című darabjában játszottam Ildi szerepét. Ez is egyfajta kísérletnek mondható, hisz arról szól, hogyan is reagálnak különböző helyzetekre a párok.

És máris elértünk 1990-hez, amikor az első castingos szereposztásban én kaptam meg Sikli László Rockpassiójában Mária szerepét. Nagy siker volt, akárcsak Kovách Aladár darabjának, a Téli zsoltárnak az Apáczainé Aletta van der Maet szerepe. Ezt Szabó József rendezte, aki az Ősvigasztalás utáni meghurcoltatás miatt kitelepült, de akkor már visszajöhetett. Nemcsak itthon volt sikerünk az előadással, de Szlovéniában és Kárpátalján is, mivel turnézni is sokkal könnyebben mehettünk. Különösen Beregszászon és Munkácson fogadták nagyon nyílt lélekkel a Téli zsoltár üzenetét.

Következett Ugo Betti Bűntény a Kecskeszigeten, amiben Piát, illetve Ionesco Haldoklik a király című darabja, amiben Mária királynét játszottam. 1992-ben újabb nagy siker, a Presser-musical, A padlás (én voltam a Kölyök), következő évben pedig Kertész Ákos Névnap, melyben Ilonát játszottam, amiért Kisvárdán közönségdíjat kaptam és felutazhattunk Budapestre. És Yvonne szavaival „körbe-körbe”, újabb és újabb szerepek, mondhatni megállás nélkül: Kardos György Villon és barátaiban Catherine voltam, F. Diósszilágyi Ibolya Tündér Ilonájában a Boszorkány, Bárd Oszkár Teleki László cí­mű darabjában özvegy gróf Batt­hyány Lajosnét játszottam.

1994-ben Ken Kesey darabjában, a Kakukkfészekben Can­dy Starrt, Kor­nis Mihály Körmagyarjában a Színésznőt. Akkor már a sok feladat megoldásában nagyon sokat segített második férjem, dr. Régeny István szülész-nőgyógyász főorvos, aki ugyan nem szakmabeli, és nem is élünk egy városban, de azóta is hozzá megyek haza, és a gyakori fizikai távollétet közel egy negyedszázada csodálatosan ellensúlyozza a lelki egymásra hangoltság.

Talán konkrétan is segített egy-egy nehéz szereppel való megbirkózásban, hisz 1995-ben kaptam egy nagyon érdekes szerepet, Kárpáti Péter Akárki című darabjában Emmát – egy rákbeteg nő sorsát, lelki vívódását kellett megformálnom úgy, hogy ki se jöttem a színpadról. 1996-ban egyik legreprezentatívabb szerepem következett: először játszhattam el I. Erzsébetet Schiller Stuart Máriájában, Tatár Eszter rendezésében, 1997-ben pedig a Makrancos hölgy Katáját párhuzamosan a Lola Blauval. Mindkettőt Magács László rendezte, az utóbbival a röviddráma-fesztiválon elnyertem az első díjat.

1999-ben két kollégával amerikai vendégszereplésre mentünk, két és fél hónapig voltunk oda, de még ugyanabban az évben engem visszahívtak egyedül, illetve ifj. Lakatos Sándor irányításával a 100 tagú cigányzenekar egy kis csapatával turnéztunk másfél hónapig. December közepén jöttünk vissza, nagyon fárasztó volt, de megérte, a második turné honoráriumából vettem az első autómat, egy kis Ticót. Abban az évben alig játszottam itthon.

– De panaszra igazán nem lehet oka, hisz nem akármilyen „szerepmenüt” tálalt az olvasók elé.

– Pedig nem is teljes a lista, hisz 1997-ben Neil Simon Furcsa pár című darabjában játszottam Molnár Julival, én voltam Olive, majd Tasnádi Márton rendezésében A dzsungel könyvében voltam Bagira és A Manderley-ház asszonyában Mrs. Denvers. Ez utóbbi szerep merőben idegen volt az én alkatomtól, teljesen át kellett alakulnom, de jó szerep volt, és jó előadás.

1998-ban újabb királynőszerep jött, a Bánk bán Gertrudisa, 2000-ben Mary Sam Sephard Szerelembolondjában, ami Dé­zsi Szilárd vizsgaelőadása volt, Csehov Három nővérében Mása, Tóth-Máté Miklós Tűz és kereszt című darabjában Erzsébet kun királynő voltam, a Zárt ajtók mögöttben pedig Mrs. Courtenay. Szóval valóban nincs miért panaszkodnom, rengeteget játszottam, és minden év egy-egy továbblépést jelentett.

2002 egy újabb csúcsot jelentett számomra: Kovács Levente rendezésében eljátszhattam Szabó Magda Régimódi történetében Rickl Máriát, mégpedig úgy, hogy a fiatal és az idős figurát is én alakítottam. Szabó Magda 85. születésnapjának tiszteletére meghívtak bennünket Debrecenbe, az ottani sikerhez még külön hozzájárult, ahogy az írónő megköszönte nekem, kiemelve, hogy a mi előadásunk azért is olyan jó, mert egy életerős színésznő játssza Rickl Máriát, és láthatóan tud megöregedni a színpadon. A szerepben húsz évet öregszem, de nem külsőségekkel ábrázolva, hanem amilyen az öregedés a valóságban: elsősorban lelassuló mozdulatokkal és indulatokkal, a tapasztalat nyomán visszafogottabbá válással.

És jönnek a további nagy szerepek: Elisabeth Proctor A salemi boszorkányokban Kovács Levente rendezésében, két szerep – Anna és a Kurva – Hubay Miklós Freud avagy az álomfejtő álma, Ines Sartre Zárt tárgyalás, illetve Anita James Glowacki Antigoné New Yorkban című darabjában. Ez utóbbit Alexandru Colpacci rendezte, nagyon érdekes előadás volt, a társadalom peremén tengődő emberekről szólt, illetve arról, hogy ha tudnak egymásra figyelni, akkor megmarad az emberségük.

2004-ben II. Rákóczi Ferenc feleségét, Saroltát játszottam Páskándi Géza A hazáért és a szabadságért című darabjában, majd a Tom Jones­ban Jenny Jonest és Mrs. Wa­terst, ami után következett három stúdió-előadás, azzal a nehézséggel, amit a közönség nagy közelsége jelent: 2005-ben Alice voltam Dürrenmatt Végjátékában és Martha Albert Camus Félreértésében, 2006-ban pedig egy csodálatos előadásban, Nell Dunn A gőzben című darabjában én voltam a fürdővezető. Következett a nagyszínpadon Molière Tudós nők, 25 éves jubileumomra pedig másodszorra I. Erzsébet, ezúttal Paul Foster hasonló című darabjának kettős figurája.

2008-ban Molnár Ferenc Üvegcipőjében Romajzer Adélját alakítottam, illetve A revizorban voltam Anna Andrejevna, 2009-ben a Képzeld, beteg című nagysikerű szilveszteri kabaréban Lady Macbeth, de felléptem Halasi Erzsébet Jutalomjátékában is, 2011-ben az Európa című előadásban az anyát, a szintén Colpacci rendezte Mobil egyik, a My Fair Ladynek pedig több szerepét is eljátszottam.

2013 újabb fontos állomás: A fiú című Forgách András írta és rendezte előadásban castinggal én lettem az anya, stúdió-előadás volt, és a szerző-rendező úgy csinálta meg, mintha filmfelvétel volna, mintha állandóan egy kamera „figyelne”. Folyton premier plánban, vagyis minden mimikának őszintének, letisztultnak kellett lennie – és lett is. Forgách úgy értékelte a játékomat – igaz, ezt csak az utolsó előadás után mondta –, hogy minden instrukcióját pontosan meg tudtam csinálni. Végül még két vígjátéki szerep, a Kaviár és lencse és a legutóbbi, A szabin nők elrablása – ezzel el is érkeztünk a máig.

– Egy ilyen gazdag, reprezentatív szerepsor után meg sem kérdezném, hogy beteljesületlen szerepálma van-e, de hát ez a kérdés mondhatni kötelező. Tehát?

– Szerepálmom nincs, amit viszont sajnálok, hogy elkerült a film. Különösen A fiú után próbálnám meg szívesen. Boros Zoltán Mondod-e még? című, Sütő Andrásról szóló filmjében még főiskolásként szerepeltem, és benne voltam futólag egy sorozatban is. Na de elégedetlenkedésről sosem volt szó és most sincs hiányérzetem: amit kapok, illetve kapni fogok a jövőben, szívesen eljátszom. Erről szól a mi pályánk, ha ismét idézhetem Yvonne-t: „És így tovább, körbe-körbe”.