A polgárok azt akarják, hogy emberszámba vegyék őket

– A bukaresti Colectiv klubban történt tragédia nyomán kirobbant, a Ponta-kormány bukásához vezető tüntetések idején megragadta a figyelmemet a következő felirat: „Még a migránsok is menekülnek előlünk\". Pontosan mi váltotta ki a román társadalom részéről ezt a szokatlan pesszimizmust?

– Az, hogy miközben a kommunizmus bukása óta eltelt huszonhat év során az intézményrendszer természetesnek vélt változásában reménykedett, ez máig nem történt meg. Az emberek odajutottak, hogy egyre kisebbek lettek az elvárásaik, és az ezekhez viszonyítva kevés pozitívumot sem értékelik már. Napjainkra a románok önbecsülése és -bizalma alacsonyabb, mint negyed évszázada. Mindez nem tartozik egy nemzet alapvető jellemvonásai közé, elsősorban pszi­choszociális okai vannak, amit egyaránt kivált a szegénység, az önbizalom- és perspektívahiány, az állami intézményekbe és a politikai elitekbe vetett bizalom általános megcsappanása.

A poli­tikai és menedzseri elit súlyos hiányosságaival szembesülünk, nincs országprojektünk, jövőtérképünk, nem gondolkodunk stratégiákban. Éppen ezért a társadalom reakciója érzelmi alapú, és radikálisan elutasító. Mellesleg a kontinensen végigsöprő populista, nacionalista hullámot figyelembe véve a politikai irányítást ellátó vezetők legitimitása európai szintű válságának vagyunk tanúi, teljesítményhiányuk, kudarcuk szembeötlő. Mindez a romániai közvélemény körében a kormányzattal szembeni mélységes bizalmatlanságban csapódik le.

– Ehhez a közérzethez valószínűleg hozzájárult az is, hogy a rendszerváltás idején megfogalmazott célok és ideálok jelentős része nem teljesült.

– Az akkori elvárások túlságosan nagyok voltak Romániának a nyugat-európai társadalmakkal szembeni leszakadásához képest, ezt a lemaradást az ország euroatlanti integrációja után sem sikerült pótolni. Sőt ha a jelenlegi stagnálást és recessziót, a „jólét\" sajátos újraelosztásának módját vesszük figyelembe, a helyzet egyáltalán nem rózsás. Miközben a románok művelt, egészséges, tájékozott, a jóléthez és az élet biztonságához szokott embereket szeretnének látni maguk körül, ebből szinte semmi nem valósult meg.

Az oktatás folyamatos és elhibázott reformokon megy keresztül, az egészségügy vég nélküli válságát éli, másról se szól, mint az ártámogatott gyógyszerekről, a kórházbezárásokról, a szakemberek elvándorlásáról. Távol állunk a korszerű vidékfejlesztéstől is: az ország lakosságának több mint felét kitevő vidéki lakosság nem rendelkezik alapvető infrastruktúrával – oktatási, egészségügyi ellátással, kommunikációs csatornákkal.

Itt tartunk most, miközben a társadalom a nyugat-európai színvonalhoz közelítő gyors változásokban reménykedett. Az ország távlati fejlődését szolgáló projekt híján nem sejlik fel előttünk belátható időn belül a jobb életszínvonal perspektívája, eközben pedig frusztrációt szül, hogy többek között a külföldön letelepedett honfitársainktól folyamatosan halljuk, milyenek a nyugati viszonyok.

– Romániában korábban is voltak tüntetések, például tisztességes fizetésért, jobb szolgáltatásokért, magasabb életszínvonalért, a mostani megmozdulások azonban kifejezetten a korrupció, a politikai osztály ellen irányulnak. Miért éppen a több mint félszáz halálos áldozatot és kétszáz sebesültet követelő klubtragédia jelentette az utolsó cseppet a pohárban?

– A lakosságot nem kimondottan a pénz hiánya hajtja az utcára, Traian Băsescu volt államfő 2010-ben tett, megszorító intézkedésekről szóló bejelentését például nem követték demonstrációk. Eddig többnyire akkor tiltakoztak – például 2012-ben Raed Arafat államtitkár védelmében –, amikor az egészségügyi ellátás, vagy 2013-ban, amikor a Verespatakra tervezett bányanyitás esetében a környezet, az élet minősége forgott kockán.

Legyen szó a külföl­dön élő románok választójogának korlátozása miatt a tavalyi államfőválasztás idején vagy most a bukaresti Colectiv klubban történt szerencsétlenség kapcsán rendezett tömegdemonstrációkról, ezek mind a romániai társadalom kétségbeesett jajkiáltásai. Az emberek kifejezetten érzékenyek az élettel és halállal kapcsolatos aspektusokra, e téren nincs helyük a politikai játszmáknak. Amikor a gyermekeik, a hozzájuk közel állók kórházba kerülnek, és a túlélésükről van szó, teljesítményt, és nem politikai kritériumokat várnak a kórházi ellátástól.

Az emberek megcsömörlöttek attól, hogy a sztárocskák és újgazdagok alkotta politikai bandák érzéketlenséget tanúsítanak a szenvedés, az emberi méltóság iránt. A többség nem feltétlenül anyagi természetű igényeket támaszt, nem vezető akar lenni, hanem a politika alapjait képező értékek megváltoztatását sürgeti. Nem kér a konvencionális beszédekből, paradigmaváltást szeretne, azt hogy kulcsfontosságú pillanatokban az állami intézményeket maga mellett tudja. Mindemellett nem akar többet várni, nem akar újabb áldozati nemzedékké válni a reformok, az átalakulás oltárán, hiszen huszonöt év a történelemben nagyon rövid idő, az egyén szempontjából viszont nagyon sok, közel fél emberöltő.

– Hol hibázott, mi vezetett a romániai politikai elit kudarcához?

– Ha csak a tavalyi államfőválasztás óta eltelt időszakot vizsgáljuk, a politikai pártok kizárólag a saját ügyeikkel, fúziókkal, belső választásokkal voltak elfoglalva. Teljesen megfeledkeztek a társadalom igényeiről, az alkotmány módosítása, a régióátszervezés vagy az európai források lehívása teljesen mellékes számukra, kizárólag a csoportként való túlélésük biztosítására törekedtek. Mondom, a többség nem feltétlenül a garantált minimálbérrel elégedetlen, hanem azzal, ahogy az állam a polgáraihoz viszonyul. Az emberek nem érzik képviseltetve magukat a szavazatuk által, mert két választás között a kutya se törődik velük, a politikusok mindössze négyévente mosolyognak rájuk a választási plakátokról.

Emiatt fordulnak el rengetegen a politikától, és bojkottálják a választásokon való részvételt, dobnak üres szavazócédulát az urnába, vonulnak az utcára. Ezeknek a megnyilvánulásoknak a jelei évek óta tetten érhetőek, és mindaddig nem szűnnek meg, amíg a társadalom egyre szélesebb rétegei nem érzik képviseltetve magukat. A polgárok – nemzeti hovatartozástól függetlenül – azt kérik az állami intézményektől, hogy vegyék emberszámba őket, hogy a stratégiákat a lakosság igényeihez és elvárásaihoz igazítsák. Nem szabad azt hinnünk, hogy ezek a csoportok csak klasszikus pártokba szerveződve fognak helyet keresni maguknak a közéletben, elvégre ma már három személy is pártot alapíthat Romániában, a közösségi oldalak pedig más jellegű platformok létrehozására alkalmasak.

– Miért nem vállalt hangsúlyosabb szerepet ebben az átalakulási folyamatban a fiatal nemzedék, amelynek tagjai most tömegesen vonultak utcára? Vagy miért mondott csődöt például a Ponta képviselte generáció?

– Egy vezető tisztség betöltése a magán- és a közszférában egyaránt jelentős felelősséggel jár, hiszen bizonyos feltételeket meg kell teremteni, ami nem könnyű egy olyan társadalomban, ahol épp az erőforrások hiányoznak. Másrészt nem minden választó akar miniszter vagy kormányfő lenni, ugyanígy nem minden tüntető vágyik vezető pozícióra. A fiatalok szerepvállalásának fő gátja a pártoknál érvényesülő kontraszelekció, ahol kizárólag yesmanekre, bólogató Jánosokra van szükség, mert nem a kritikai gondolkodás, hanem a főnök iránti hűség a mérvadó.

Ma is a kommunizmusban meghonosított szelekciós rendszer érvényesül a pártkultúrában, ahol nem az számít, mit tudsz, hanem hogy kit ismersz. Holott a cégekhez hasonlóan a politikában is a legjobbnak, leghozzáértőbbnek kellene képviselnie a tömegeket. A mindössze 36 évesen a kormányfői székbe került Victor Ponta magában hordozta a baloldal által meghirdetett mélyreható reformok ígéretét, tevékenysége, magatartása, arroganciája azonban enyhén szólva túllépte az etikusság határait. Kudarca nyomán sokak számára megerősítést nyert, miszerint fiatalok, idősek ide vagy oda, a jelenlegi politikai osztállyal képtelenség előrelépni, új politikai szereplők és intézményrendszerek kellenek.

Másrészt nem igaz, hogy a mostani elégedetlenségi mozgalom csak a fiataloké, mivel a csalódottság ugyanúgy jellemző számos más társadalmi és korcsoportra. Az idősebb generáció is elégedetlen, de más a protestkultúrája, mivel a Ceauşescu-diktatúrában átélt évtizedek alatt megtanulta, hogy nem kommentálhat, hogy egyedül akkor sem képes megváltani a világot, ha nem ért egyet a folyamatokkal. Ehhez képest a negyven év alatti, az interneten, az átláthatóság, az együttműködés és a vita kultúráján szocializálódott nemzedék számára természetes a nyílt és szabad megnyilvánulás.

Ezek a nemzedékek közötti különbségek komoly fejtörést okoznak a totálisan eltévelyedett politikai establishment számára, amely egyszerűen képtelen mit kezdeni a jelenséggel. A Szociáldemokrata Párt (PSD) által kezdeményezett, a parlamentben pedig megszavazott, a közalkalmazottak tízszázalékos béremeléséről szóló javaslat engem amúgy arra emlékeztet, amikor Nicolae Ceauşescu az 1989-es forradalom kirobbanásakor százlejes fizetésemelést ígért a lakosságnak.

– Mégis milyen modellek, projektek mentén valósulhatnak meg a várt reformok, a politikai-társadalmi megtisztulás?

– Meríteni kellene a változást, reformokat, egyfajta társadalmi forradalmat sürgető rétegek elvárásaiból, gyakorlatából. Az egyik ilyen modell a fenntartható fejlődés, a kooperáció és a konzultáció felkarolása, háttérbe szorítva a konzumerizmust, a természeti erőforrásokkal szembeni mértéktelen visszaélést. Nem szabad az államtól várni mindent, a változásnak nemcsak az elitek körében kell bekövetkeznie, hanem alsóbb szinteken is.

Mindenekelőtt az oktatás színvonalának emelésével, hiszen a mai oktatás határozza meg, milyen lesz a társadalom harminc, ötven év múlva. múlva. Az embereknek elegük lett az instabilitásból, a rögtönzésből, olyan rendszert, olyan intézményeket szeretnének, amelyek biztosítják a rendet és a kiszámíthatóságot.

– Az egész országra kiterjedt megmozdulásokon elhangzott követelések, valamint a közösségi oldalakon dúló viták alapján úgy tűnik, hogy a társadalom jelentős része nem hajlandó kompromisszumra, teljes megújulást szorgalmaz. Fennmarad a változtatás igénye azután is, hogy a tüntetések elcsitulnak? Visszafordíthatatlan folyamatról beszélhetünk?

– Bár még nincs meg a kellő ereje, a civil társadalom sokkal aktívabb nálunk, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt, ezért biztos vagyok abban, hogy a változtatás szükségességéről beindult közvita akkor is folytatódni fog, ha a tüntetések alábbhagynak. Ez a folyamat visszafordíthatatlanná vált, a megfogalmazott elvárásokat már nem lehet néhány látszatintézkedéssel kielégíteni. Eljött az ideje, hogy a politikai osztály hozzászokjék ehhez a nyomásgyakorláshoz, mert a vele szemben támasztott igények és az általános standardok látványosan megnövekedtek.

Teljesen újra kell gondolni a bürokráciát is, tudatosítani kell, hogy nem érte dolgozunk, hanem fordítva: a bürokratikus rendszerek vannak értünk. Paradigmaváltás időszakát éljük.