A fiúk rakétát építettek

Elképesztő, hogy az igényes, kifinomult, visszafogottságában is izgalmas, intelligens popzenét kedvelő nagyközönség csak akkor fedezte fel a fiúkat, amikor a 2008-ban megjelent negyedik sorlemez, a The Seldom Seen Kid elnyerte az év legjobb brit zenei kiadványának járó Mercury-díjat. Mert bizony a korábban megjelent Asleep in the Back (2001), a Cast of Thousands (2003) és a Leaders of the Free World (2005) is külön-külön misét érdemelnek: az említett stílusjegyek mellett a Peter Gabriel, a néhai Talk Talk és a korai Radiohead világát egyszerre megidéző hanganyagok is kiválóak. Mindehhez rendszerint intimen kitárulkozó, szellemes, néha egészen költői dalszövegek társulnak, melyeket a kivételes hangorgánummal megáldott Guy Garvey jegyez.

Nos, a rendkívül sikeres,  Mercury-díjas negyedik lemez után – azt követően, hogy az Elbow több százezer ember előtt mutathatta be szolid repertoárját (a legnagyobb nyugat-európai fesztiválok mellett többek közt a U2 legutóbbi stadionturnéjának néhány európai állomására is meghívást kaptak 2008-ban, míg öt-hat évvel ezelőtt vidéki könyvesboltokban is népszerűsítették lemezeiket) – nyilván az volt a kérdés, átugorható-e a magasra tett léc, és persze megismételhető-e a korábbi siker.

Guy Garvey (ének, gitárok), Mark Potter (gitárok), Craig Potter (zongora, szintetizátorok), Pete Turner (baszszusgitár, billentyűk) és Richard Jupp (ütős hangszerek) a legnehezebb utat választották szerintem. Az Elbow-ról korábban is tudni lehetett, hogy komoly, megfontolt zenekar, amelynek nem fog a fejébe szállni a dicsőség: ezúttal sem futamodtak meg a kihívás elől. A március elején megjelent ötödik nagylemez, a Build a Rocket Boys! (Építsetek rakétát, fiúk!) ügyesen egyensúlyoz az artisztikusság és a slágeresség határán, s bár a világot nem fordítja ki a sarkából, ezúttal is akad számos olyan dal rajta, melyek évekkel, évtizedekkel később is állni fognak a lábukon. A manchesteri csapat korábban sem volt az elsőre ütős slágerekkel robbantó popzenekar, ilyesmire az új lemezen sem lehet számítani, bár két kivétel mégis akad. Szerintem a zenekar épp olyankor teljesít szerényebben, ha slágert akar írni: ilyen a With Love című tétel, melyet az album első pár „átfésülése” után rendszerint átugrottam, vagy a „stadionrefrénnel” megtámogatott, amúgy kiválóan hangszerelt Open Arms. Mindkettő korrekt munka, de nem vagyok biztos benne, hogy jól áll a csapatnak. A maradék kilenc dal viszont egytől egyig kiváló, helyszűke miatt igyekszem szemelgetni néhányat – maximális szubjektivitással. Kezdjük a legelején a nyolcperces The Birds című monumentális dallal, mely az Elbow-karrier egyik legszebb produkciója. A lassan kibontakozó, több részből összeálló lemezindító után a gyerekkori élményeket megidéző  Lippy Kidset tartom a lemez egyik legfontosabb nótájának, melyben a manchesteri Halle nevű ifjúsági kórus is közreműködik. Nem beszéltünk még a kislemezre kimásolt, energikus Neat Little Rowsról (bombabiztos fesztiválkedvenccé válhat), az akusztikus gitár vezette Jesus Is a Rochdale Girl című gyöngyszemről, melyben költőnk ifjúkori vagyonáról készít lajstromot vagy a lemezen utolsóként elhangzó, hihetetlenül hatásos Dear Friendsről.

Ezúttal is nagyon jól kidolgozott dalokat hallhatunk, összetett, szépen felépített albumot. A Build a Rocket Boys! egy-két apró szépséghibáját leszámítva az egyik legjobb lemez, amit a The Seldom Seen Kid óta hallottam.

Elbow: Build a Rocket Boys! – Fiction Records, 2011. Értékelés az 1–10-es skálán: 9