A mi éppen soros klubelnökeink meg Bóné Tibi bácsi, a hadsereg alkalmazottjaként, kénytelenek voltak bólogatni. „Bekapcsoltak” egy-két srácot, a többiek meg maradtunk pont vagy pontok nélkül. Aztán Spanyolország helyett elküldtek Csehszlovákiába vagy Lengyelországba, Franciaország helyett meg Szíriába vagy Jordániába. Annak idején annak is örültünk.

– 1979 tavaszán mégis két vállra fektették a Steauát. De a mérkőzés nemcsak a győzelem, hanem Vígh Jóska lerúgása miatt is emlékezetes maradt az ön számára. A játékvezető nem állította ki, a szakszövetség mégis hosszú időre eltiltotta.

– Nagyon sajnálom, ami történt, de részemről nem volt szándékos. Ezt már többször tisztáztuk, ő biztosított arról, hogy nem haragszik. Nekem is fájt, hisz a sérülés a válogatott pályafutásának vetett véget. És éppen a spanyolok elleni craiovai Eb-selejtező mérkőzés előtt… Jóskával addig is jó viszonyban voltam, azután sem romlott meg a kapcsolat köztünk. Felkerestem a bukaresti kórházban, elmentem aztán a lakására, személyesen is elnézést kértem, erről még Adrian Păunescu is cikkezett a Flacărában. A mai napig tartom vele a kapcsolatot. Nincs olyan esztendő, amikor születésnapján vagy karácsony előtt Hajnal Gyuszival ne köszöntenénk egymást telefonon. Viszont akkor és ott peches volt, de nagyon! Odatettem a lábamat, ő meg elbukott. Fordulni próbált, de mivel a lába letapadt, keresztszalag-szakadást szenve­dett.

A játékvezető, Ioan Igna nagyon jól látta, mi történt, és még csak sárga lapot sem adott. Mégis kerek egy évre tiltottak el, ami az én esetemben azt jelentette, hogy délelőttönként be kellett járnom az autójavító vállalathoz, az IRA-ba esztergályosként dolgozni, és csak a délutáni edzésen vehettem részt. Miután időnap előtt „megkegyelmeztek”, visszakerültem a kezdő tizenegybe, de nem sokáig. Galacon játszottunk Constantin Teașcă akkori csapatával, a kiesés ellen küzdő FCM-mel. A közvetlen ellenfe­lem, egy kis mitugrász szélső, Radu Dan, ha kellett, ha nem, a földön fetrengett, és szabadrúgásért kunyerált. Egy sokadik műesése után Igna – mert ezúttal is őt fogtuk ki – piros lapot mutatott. Holott Bölöni lökte meg – alig-alig, és azt is vállal. Ekkor ismét eltiltottak, de úgy, hogy a kegyelmi időszakot is hozzácsapták.

– Amikor senki nem várta, 1980 nyarán távozott Marosvásárhelyről. Eligazolása pillanatában sejtette, hogy nemigen lesz visszaút? Szabó és Fodor leigazolásával egy új korszak kezdődött az ASA védelmében. Ördögh Attila, majd Czakó János támadó védőként használta őket, amire Vásárhelyen addig nemigen volt példa.

– Bár barátként váltam meg a klubtól, tudtam, hogy az élet nem áll le, helyettem, helyettünk más szélső védőkkel próbálkoznak. Azzal is tisztában voltam, hogy az idő kezd ellenem dolgozni. Távozásomkor már 26 esztendős voltam. Amúgy nagyon örültem, hogy mind Szabó, mind Fodor egyből bevált.

Aztán a sors úgy hozta, hogy harmincéves fejjel, Cacoveanu hívására, 1984-ben hazatértem. Ekkor Szabó és Gál játszottak hátul a szélen, Fodor már – vagy még – a Steauánál volt. Egyiküket sem tudtam „kiiktatni” a kezdő tizenegyből, inkább a védők előtt záróként játszottam, már amikor lehetőséget kaptam.

– Utólag visszagondolva megérte több száz kilométerre elkalandozni?

– Nem bántam meg. Azt sajnálom, hogy egyszer, amikor Lucescu – még játékosként – felvetette, hogy jó lenne, ha a Dinamóhoz igazolnék, nemet mondtam. „Mit keressek én egy olyan nagy csapatnál?” – ez volt az első reakcióm. Kár, hogy Nagybányával egy év után kiestünk. Egy kellemes város volt, ahol mindig telt ház előtt játszottunk, szerettek a szurkolók… Következett Florin Halagian mester és a Scornicești. El kell mondanom, hogy ott igazi profinak éreztem magam.

Két és fél évet töltöttem Nicolae Ceaușescu szülőfalujában, olyan volt, mint egy vég nélküli edzőtáborozás. A stadion melletti saját szállodában laktunk, éttermünkben ettünk, délelőtt, délután edzettünk, napközben pihentünk, este társasjátékoztunk vagy videóztunk. Mindenki tudta, hogy magyar vagyok, de rendkívül tiszteltek és becsültek. Amikor az új játékosokat bemutatták a helikopterrel hazalátogató Ceaușescunak, és meghallotta, hogy Vásárhelyről érkeztem, azt hitte, hogy rosszul hall. Rákérdezett, és másodjára is elmondták neki. Ekkor Halagianhoz fordult: „Te bozgorokat hozol a csapatomba?” A professzor kivágta magát, elmondta, hogy őt nem foglalkoztatja a játékosok nemzetisége, csak az érdekli, ki mit nyújt a pályán.

korábban írtuk

Csapatember az alapvonaltól a sírig – In memoriam Onuţan Károly

Valamikor a nyár elején, hazafelé jövet egy anyaországi testvérvárosból ért a lesújtó hír: Onuţan Karcsi meghalt. Ez nem lehet igaz, ilyen nincs, ő nem halhat meg – mondtam útitársamnak, aki ledöbbenve fogadta az itthonról érkező gyászjelentést.