HIRDETÉS
– Bő egy éve hunyt el Kányádi Sándor, akinek verseit – természetükből adódóan – évtizedek óta társítják zenével, különféle dallamokkal. Legismertebb költeményei szinte muzsikáért kiáltanak, talán verseinek zeneisége az, ami miatt olyannyira népszerűvé váltak. A költő halála után is egyre-másra születnek zenés megközelítések. A ti augusztus 17-én a Kolozsvári Magyar Napok keretében bemutatandó feldolgozásotok, megközelítésetek miben sajátos?
– Idestova tíz esztendeje dolgozunk együtt Szép András barátommal különböző zenés projekteken. Sokat tanulok tőle, ha nem is árulom el neki, s remélem, ez fordítva is így van.
Ezúton is köszönöm a Kolozsvári Magyar Napok szervezőinek, hogy bíznak bennünk, és évről évre lehetőséget adtak, hogy a fesztivál keretében mutassuk be valamennyit. A Kányádi-versek zeneiségéről csak annyit, hogy a nyelvi és formai bravúrokban tobzódó művek valósággal kínálják magukat megzenésítésre. Mi sajátos előadói megoldásokban gondolkodunk, amelyekben a versalany énekmondóként is otthon érzi magát, mert nem szorul a zárt formák sematizmusába. Mindenhonnan merítünk, ami ihletet ad, és ez szabadságot jelent, amely önként vállal magára formai kötöttségeket. Pontosan így működnek a Kányádi-versek is!
– Számos költő verseit szólaltattad, szólaltattátok meg már színpadon zenével. Kányádi verseinek színpadra vitele miben különbözött más költők verseinek színpadra vitelétől, ha egyáltalán különbözött?
– Sosem akarunk másmilyenek lenni, mint amilyenek vagyunk. Ez fontos, mert őszintén csak így tudunk megszólalni. Zenés előadóestjeink illeszkednek egymáshoz, és nem titkolom el, hogy mindig van egy-két vers vagy dal, amelyet az előzőekből átemelünk. Kányádi-verseket korábban is megszólaltattunk tematikus estjeinken, és nem törekedtünk arra, hogy kerüljük azokat a műveket. Érdekes módon három szövegrész kivételével mégsem lettek A néma hang... részei. Hatalmas az életmű, volt honnan válogatni.
A szöveget mindig ugyanazzal az igénnyel közelítjük meg: hogyan szólalhat meg dalban a szerzői szándék, legalábbis amit mi annak vélünk. Fölolvasok, improvizálunk, megbeszéljük. Van, amihez, én ragaszkodom, van, amihez András. Ahol a két szempont találkozik, ott van a mi igazunk.
– A Kányádi-életmű keresztmetszetét nyújtjátok az előadásban, amint az ajánlóban szerepel. A versek kiválogatásában milyen szempontokat tartottál szem előtt?
– Gimnazista koromban vállalkoztunk arra két kedves barátommal, hogy a Vannak vidékek-ciklust filmre vesszük. Ide kívánkozik a nevük, mert remek munkát végeztek: Kovács Ágnes magyartanárról és Ungureanu Eduárd operatőrről van szó, mindketten az akkori Udvarhelyi Televízió munkatársai voltak, ahol mi diákműsorokat szerkeszthettünk. A Küküllő mentén, illetve Segesváron forgattunk, többek között a hegyi templom feldúlt kriptájában.
Ki emlékszik ma már az S-VHS-kazettákra? Kötve hiszem, hogy az anyagot digitalizálta volna valaki, pedig jó lenne látni, honnan indultam és hová jutottam a Kányádi-interpretációban, a felvételek dokumentumértékéről nem is beszélve! Előadóestünknek ez a versciklus képezi a gerincét. A válogatásban persze annak is szerepe volt, hogy a mi olvasatunkban mi kívánkozik zenére. András olyan ebben a folyamatban, mint a lakmuszpapír: ha valami nem áll hozzá közel, azt nem erőltetjük, mert a dalok végleges formáját neki kell kigondolnia, még akkor is, ha közösen improvizálgatjuk össze a vázlatokat. Szem előtt tartottuk, hogy az alkotói korszak valamennyi periódusa képviselve legyen, a dalok is különféle műfajokban szólalnak meg, a magunk szerény, egyzongorás változatában. És nem feledkeztünk el a jiddis-dalokról sem, hiszen azok is Kányádi fordításaiban váltak újra közkinccsé.
– „Nyomra lel a szó, a dallam, kötése köt oldhatatlan – összegez a költő, s ezzel a csapásirányt is meghatározza, amelyet követnünk kell előadásunkban” – olvasható az előadás ajánlójában. Kifejtenéd bővebben, mi ez a csapásirány? És miért lett az előadás címe az, hogy A néma hang, amit ki kell ejtenünk?
– Az idézet Oki Asalcsi balladájából való. Egy votják költőnő sorsán keresztül mutatja be Kányádi, hogy mi történt velünk az 1980-as években. A szó, a dallam: ez volt, ami összetartott akkoriban, ateista nacionál-kommunista satuba szorítva, miként a zsoltáros lelkületet, amelynek a toposzai szintén jelen vannak az életműben, így a mi előadásunkban is.
Ő egy versmondó kislánytól tanulta, lemezre is mondta saját verseit rendületlenül, mi pedig hozzátesszük: a vers az, amit énekelni kell, hogy visszataláljon a saját rituális gyökereihez. Nem ókonzervatív danolgatásra kell gondolni, hanem sajátos alkotómunkára, amelynek a költői szándékhoz való viszonyulás a mozgatórugója. A néma hang, amit ki kell ejtenünk, szintén erre utal. A címet is egy Kányádi-verssor ihlette, de hogy milyen kontextusban hangzik el az előadásban, azt hadd fedezze fel a közönségünk.
