Amikor mindenik előadás felért egy premierrel – Hajdu Géza színművész a Szigligeti Színházban töltött fél évszázadról

– Mozgalmas, aktív évtizedek, színpadi jelenlét után hogyan éli meg a jelenlegi bezártságot? Hiányzik a színpad, a kollégák, vagy esetleg egy új darab próbafolyamatát kellett megszakítaniuk?

– Ilyen szempontból nem érintett közvetlenül, mivel a fiatal kollégák dolgoztak új előadáson, itthon megvan a napi elfoglaltságom. Az előadások viszont hiányoznak, mivel januárban, februárban játszottam, a márciusi előadások már elmaradtak. Jelenleg május 3-ig szabadságon vagyunk, a fiatalok 75 százalékos fizetéssel. Hogy azután miként alakul, még nem tudjuk. Azt viszont megszervezték, hogy időnként van egy internetes körkapcsolat, látjuk egymást, beszélgetünk, szóval teljesen nem estünk ki a színház vonzásköréből.

És volt egy olyan élményforrásunk is, amit túlzás nélkül felejthetetlennek mondhatok: a költészet napja az idén egybeesett a húsvéttal, és pontosan nem tudom, kinek az ötlete nyomán a bemutató- és nyugdíjas bérleteseinket megajándékoztuk egy verssel.

egyszóval boldogan, meghatódva hallgattak, és nem győztek hálálkodni, hogy milyen szép gesztus ez a színház, a színészek részéről. Engem is feltöltött, és azóta is ebből az élményből „táplálkozom”.

– Immár ötvenedik évadját tölti a nagyváradi Szigligeti Színházban, még mindig aktív tag. Ha lehet ilyen klisészerű kérdést feltenni: melyek voltak a maradandóbb emlékű szerepei?

– Arra vagyok a legbüszkébb, hogy pályám során eljátszhattam Arany Jánost (Petőfi és Arany barátsága, verses és prózai üzenetváltásai, Petőfi szerepében Wellmann Györggyel), Mikszáth Kálmánt (A Mikszáth Kálmán különös házasságai című darabban feleségemmel, Körner Annával együtt) és Bernard Shaw-t (Jerome Kilty Kedves hazug című darabjában Csíky Ibolyával).

– 1990 előtt hat magyar színház működött Erdélyben – Szatmáron, Nagyváradon, Temesváron, Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön –, és mind a hat vendégszerepelt a többi színház városában is, úgyhogy a színészek mind ismerték egymást, és a színházjáró közönségnek is ismertek voltak a más városbeli előadások. Az akkori turnézási „divatot” tájolásnak nevezték akkoriban. Volt-e ennek a nagy, közösségi élménykavalkádnak valamiféle sajátságos művészeti hatása?

– Természetesen. Az 1970-es években kezdődött a folyamatos turnézás, általában májusban mentünk Székelyföldre. Nem sokkal később már sokszor volt olyan érzésünk, mintha többet volnánk kiszálláson, mint itthon. Ezt Kiss Törék Ildikó, az akkori igazgatónk úgy oldotta meg, hogy kevés szereplős darabokat játszottunk, így a társulat egy része turnén, a másik része itthon lépett színpadra.

Eleinte külön érdekesség volt az előadásaink sikerén kívül a Székelyföld felfedezése is. Az első nagy siker Arbuzov Megkésett szerelem című darabja volt, Óss Enikővel a főszerepben, az előadást csak Gyergyószentmiklóson hatszor kellett eljátszanunk, az volt az érzésünk, hogy ott ragadunk, valami nem akar elereszteni. Volt időnk bejárni a környéket, vásároltuk a népművészeti tárgyakat, és természetesen lubickoltunk a sikerben.

Akkor fedeztem fel ezt a jó érzést, ami, érdekes módon, itthon mostanában ismétlődik egyre gyakrabban. Fiatalkoromban nem szólítottak meg számomra ismeretlenek, most viszont igen. Jólesik.

– A többi színház milyen gyakran jött Nagyváradra? Itt is olyan sikerük volt, mint a váradi társulatnak a Székelyföldön?

– Leggyakrabban a szatmáriak jöttek, velük most is bérletcsere-akcióink vannak, de Temesvárról is jó előadások érkeztek, Kolozsvárról inkább a kamaradarabokat hozták el, mert nagyszínpadi előadásaik nem biztos, hogy elfértek volna a mi színpadunkon. Vásárhely és Szentgyörgy ritkábban jött, mert a nagyobb távolság, a hideg járművek és fűtetlen szállodák nem kedveztek a művészi produkciónak.

– Sokat lehetett hallani a fagyoskodásról, a hideg termekről, a buszozás viszontagságairól, melyeket a meleg fogadtatás, a telt házak öröme kompenzált. Mindez már nincs, a tájolás divatja is elmúlt. A mai fiatal színészek nem vágynak az idősebbektől hallott kalandos utazásokra?

– Nem, sőt. Kifejezetten elutasítóan viselkednek a turnék említésekor. Tulajdonképpen akkor kezdett a tájolás elmaradozni, amikor megdrágultak a szállodák, nőtt az üzemanyagár, és egyre kevésbé érte meg olyan hosszú útra kelni. 1990 után a Székelyföldön egymás után alakultak a színházak: Csíkszeredában, Udvarhelyen, Gyergyószentmiklóson, és mindenütt kísérleti társulatok is. Annak idején a szakmai-baráti találkozások mintha nem akartak volna véget érni a kiszállásokkor, annyi volt a megbeszélnivalónk, most nem is ismerjük egymást. Azért végső elszigetelődésről szó sincs, hiszen mindenik társulat igyekszik ilyen-olyan ürüggyel fesztiválokat szervezni, megvan rá a kellő támogatás is, és jó alkalmat adnak a találkozásra, egymás újabb előadásainak a megismerésére.

Érdekesség, hogy színházunk bérletszerkezetében van három sajátos bérlet: egyik a megyéből hozza busszal, szervezetten a nézőket, a másik a határ közelében lakó magyarországi érdeklődőket. Ez utóbbi a Bessenyei György-bérlet, az előző kettő pedig a Tanay Emil- és a Gábor József-bérlet. A fesztiválokat a fiatal művészek is szeretik, most ez a divat. De kár, hogy azt a minden este megismétlődő bemutatóhangulatot már nem ismerhetik meg. Számunkra viszont megmarad, mindig ott lesz ez az időszak a legszebb emlékeink között.